Örült a meghívásnak. Minden szerepet szeretett. Az apa szerepét és a gyermekét, az oktatóét, a kutatóét, az előadóét, a cipőárusét, a trógerét (legyen az a bútorszállító vagy egy aljas gazember), az agresszív bunkóét, aki feltépi a villamos ajtaját vagy belerúg a trolibuszba, ha a vezető az orra előtt zárja be az ajtót és zárja ki őt az utazásból, aki anyázik az autóssal, ha az nem adja meg neki, védtelen gyalogosnak az elsőbbséget, a talpnyalóét, aki megkülönböztetett elbánás reményében hivatalnoknőknek hízeleg (valljuk be nem mindegy kinek a talpát nyaljuk), Humor Harold-ét, aki szellemességével igyekszik bizonyítani, hogy mennyire fontos és becsülendő tagja a közegének, a buddhistáét, aki, még ha valójában nem is az, az alkalmakhoz illő lelki tartásával és legtöbbször olvasmányaiból merített mélyenszántó bölcsességeivel igyekszik bizonyítani, hogy mennyire fontos és becsülendő tagja a közegének.
Élet. Az benne a szép, hogy ilyen káprázatosan sokszínű a szereposztás, és, ha nem vágysz egyetlen főszerepre, szinte mind a tiéd lehet. Kedvenc szerepei azért neki is voltak, pl.: a költő. Fontos, hogy szívvel lélekkel játsszunk, ő például ebben a szerepben sem szeretett olyan ábrázolási elemekkel élni kifelé, amelyek belülről nézve póznak tűnhettek. Ha egymagában volt és szinte tapinthatóan érezni akarta az alkotás művészi folyamatát, bár sosem próbált zenét szerezni, rajzolni, festeni meg aztán végképp nem tudott, legszívesebben mégis e művészeteket utánozta. Több papírlapot hajigált szét a szobapadlón maga körül és megpróbált egymással párhuzamosan, és nagystílűen mintha festővászonnal dolgozna sorokat, szövegrészeket róni rájuk, vagy bekapcsolt valami erre alkalmas zenét, és ritmusára igyekezett elkövetni egyfajta “műalkotást”. Hát ilyen volt hősünk, amikor költőt játszott. Magának. De a költő szerepe nem feltétlenül egy személyes közönségre szabott alakítás.
Régebben mindenféle egyéb elítélendő indok, szemtelenül fiatal korában a maga sem tudja mi ellen lázadás, később a talán génjeibe kódolt feltűnési viszketegség miatt törekedett a szerep szélesebb körű bemutatására, az utóbbi időben azonban már sokkal terhesebb eszmei elszánás mögé rejtette maga elől becsvágya szembeötlő jeleit.
— Minél többen ismerik az embert, annál könnyebben segíthet — mondogatta magában időnként, és ha megkérdezték volna tőle, hogy kinek és miben készül segíteni, alighanem azt feleli: — Bárkinek, bármiben. — Persze a kutya sem kérdezett tőle ilyet.
Világosabb pillanataiban maga elé idézte gyermekei egyik kedvenc meséjét a gyáva nyúlról, akitől, a vadász fegyvercsöve elé kerülvén csak annyi tellett, hogy fülét a szemére eressze, abban a reményben, hátha a “simabőrű” így nem veszi észre. A vadász ennek láttán akkorát kacagott, hogy jókedvében megkímélte a “réparágó” bolhás kis életét. Hősünk tudta, hogy nem igazán akad vadász, aki őrá ügyet vetne. Szerkesztő azonban akadt. Örült a meghívásnak. Igaz nem is kizárólag neki szólt, de útitársai mégiscsak kedves jó barátai voltak, holott nagyrészt szintén költők. Kapóra jött, hogy megszellőztetheti az országnak ebben a második vagy harmadik legnagyobb városában, még csupán egy-két hete materializálódott legújabb kötetét. Egy tévéinterjú, egy újságcikk, néhány plakát, és máris közelebb jut a könnyebb segítségnyújtást célzó terve megvalósításához.
Ezt az embert, aki most meghívta magukhoz, már régóta ismeri. A másik nem is tudja milyen régóta. Egyszer, tíz évvel korábban, valamilyen bonyolult, és feleslegesen hosszú visszaemlékezést generáló módon, még, mint külföldi, eljutott egy a nagy tó partján fekvő kastélyos városban megrendezett avantgárd irodalmi találkozóra. Történelmi patinájú épület halljában paravánokra kifüggesztett képversek és egyéb vizuális költészeti megoldások. Az újszülöttnek minden giccs új. Persze, az utánérzések között nyilván voltak eredeti megnyilatkozások is, ő akkor ehhez még nem értett, és most se.
— Az emberek, akik eddig minden feltűnés nélkül, szórványosan érkeztek, egyszer csak összeverődtek egy kisebb csoportosulássá, sőt előkerült egy operatőr kamerástul, meg egy világosító reflektorostul, aztán valaki vagy valakik a többiek elé állt (álltak?) és hosszasan beszélt vagy beszéltek, majd rövid köszöntő hangzott el, amelynek végén átnyújtották a (számomra akkor még ismeretlen) barátomnak, talán ma már nevezhetem így, azt a miskolanciát. Akkor még azt sem tudtam, hogy o-val írják — emlékezik vissza hősünk. A szóban forgó miskolancia jellege kapcsán elegendő érzékeltetésképpen egy vonatkozó sírfeliratot idéznünk: “Ide bújt Kassák, hogy többé ne ba… zaklassák.”
Költőnk, még abban a bizonyos szemtelenül fiatal életkorban látott egy valamely a mai kor számára lassan feledésbe merülő olasz esetleg francia filmművész készítette alkotást, amelyben egy világhírű író érkezett a színhelyül szolgáló ország repülőterére. Persze, repülővel. Amint kiszállt a gépből oly módon rohanta le a sajtósok hada, ahogyan ma csak futball-művészeket szokás. A záporozó kérdésekre pedig felsőbbrendű magabiztossággal felelt, egy futball-művésznél is sokkal meggyőzőbben határozva meg az élet értelmét, a világ problémás dolgainak rendezésével és az emberi természettel kapcsolatos tudnivalókat. Áhítatos csend volt körülötte. A szőrös szívű újságírók csodálattal hallgatták. Hősünk is. Ez volt az utolsó és legfőbb lökés, amely az irodalmi idollá válás rögös, de annál valószerűtlenebb útjára penderítette. Ám, sajnos, úgy tűnik nem ő volt az egyetlen, aki látta a jobb sorsra érdemes, világhíres rendező filmjét. Azóta is, ahányszor egy költő vagy író repülőgéppel egy reptérre érkezik, elhihetik, azt lesi, rohan-e felé a szőrös szívű újságírók hada, elérzékenyülni.
— Lényeg, ami a lényeg, — mondta magában a költő, amint első számú barátjával, annak autójával és családjával suhantak fellépésük helyszínére. E kijelentés alatt több mindent értett. Például, hogy korábban nem gondolta volna a leendő vendéglátójukról, de az rendes ember és sokoldalú művész. No, nem pusztán, amiért most vendégül látja őket. Így gondolja ezt azóta, hogy alaposabban megismerte. Korábban, amikor még nem ismerte, másképp gondolta. Mint ahogy a legtöbb vele hasonló korú sikeres vagy leendő sikeres költővel és íróval kapcsolatban is komoly fenntartásai voltak. Körülbelül két évvel az avantgard-kalandba merülése után hősünk egy másik, az északi hegyek közt rendezett irodalmi tábor ügyén, melynek díszvendégei a mintegy százhatvanöt centi magas, agg és reszketeg költőóriás, valamint az egykor legendás, a sikertől és alkoholtól megmámorosodott rocksztár voltak, a faluból kaptatott éppen a dombtetőn elhelyezkedő körpanorámás táborhely felé.
— Azt a srácot ismerem, — mondta a mellette lépkedő nőnek, akit évekkel később feleségévé fokozott le. — Miskulanciás — akkor még mindig nem tudta, hogy o-val kell mondani. Többet erről nem szólt, de a kijelentés hangszínében, emlékszik, benne volt, hogy az illető valószínűleg nem nagyon tehetséges, nem nagyon okos és nem kevéssé nyálas alak. A kisebbrendűségi érzésnek az ilyenfajta megnyilatkozása a költőnél, tekintetbe véve valóban kisebbségi származását, nem csak érthető, hanem talán könnyen áthidalható is lett volna, amennyiben tudatában van.
— Lényeg, ami a lényeg, — mondta magában a költő, amint első számú barátjával, annak autójával és családjával suhantak fellépésük helyszínéről hazafelé. Ez alatt most még több mindent értett. Például, hogy azt már végképp nem gondolta volna, miszerint a vendéglátó költő nyolcéves fiával egy kocsmaasztal ellentétes oldalainál bújócskát játszanak, vagy hogy ez a tisztes családatya gesztus gyanánt, s mindenféle hátsó gondolat nélkül barlangfürdőzni hívja őt és társait.
Ha már ez a halvány szexuális utalás felmerült: költőnk egyszer már járt ebben a barlangfürdőben egy baráti házaspárral, és egy harmadik személlyel, aki történetesen nő volt. Ez önmagában annyira nem lenne érdekes. Ezen eseményre azonban az elbeszélés jelen idősíkjához képest két évvel korábban került sor, amikor is az egyik közeli hegyi falu üdülőjében, ahonnan a kis társaság is fürdőzni indult, éppen egy tantra-jóga egyesület számos tagja várta áhítva legfőbb vezetőjük, a csodás képességű Gregorian Bivolaru tantra guru érkeztét. A tiszteletére szervezett előadáshoz egy vonzó külsejű fiatal nőt, természetesen meztelent, befestettek korom feketére, hogy este a tér közepére állított sátorból előbújhasson mint egy szimbólum és a jógik legjavából összeválogatott férfikar ágyékkötőben lejthesse körülötte delejes táncát. Se deleje, se vége nem volt a hosszúra nyúlt várakozásnak. Valamikor éjfél után aztán csak megérkezett, a mutatkozni kizárólag sötétség idején hajlandó Bivolaru mester, mellesleg az egyik román miniszter testvéröccse. Az addigra az éjszaka hidegétől gémberedett egyesületi tagok tisztelgő előadása láttán leplezetlen elégedetlenséggel adott hangot azon véleményének, hogy egy szép, meztelen nő körül ilyen ványadtan vánszorogni, a tantra gyakorlóitól különösen szánalmas és szégyellnivaló teljesítmény. Hősünk, aki ezen az estén már egy ex-kolléganője vendégszeretetét élvezte csak másnap értesült a történtekről. A jelen idősíkban őket vendégül látó költő pedig, alighanem azóta sem tud az egészről semmit, holott a szóban forgó üdülőhely, lakóhelye, az országosan második vagy harmadik legnagyobb város szomszédságában fekszik. Feltehetően arról sem hallott, amivel egyébként tele volt a világsajtó egy része is, nevesen, hogy a tantra tanító otthonát később román kommandósok ostromolták meg, Bivolaru mestert elfogták, aztán elengedték, majd bújkálni kényszerült, s még mindig a törvény előli visszavonultságban él valahol a hegyek között. De erről most ne többet. Arra viszont, megint csak be kellett látnia, nem gondolt volna hősünk sem, hogy lesz ez a barlangfürdőzés, a kocsmázások, persze, a jól sikerült bemutató és az pompás hangulatú szálláshely, a Művészház, amelynek présein egykor a nagy Kondor Béla készített nyomatokat.
— Nem a te mobilod szól? — kérdezte az első számú barát felesége, az autóban, útban hazafelé. Hősünk fogadta a hívást. A hivatalos személy, aki kereste, felettébb pozitív hírt közölt vele, és elmondta azt is, mely napon és hol kell megjelennie az ünnepélyes átadásra. Persze a kapott hírnek volt egy másik, rejtett jelentése is a költő számára, amennyiben továbbra is a saját ösztönös értékrendje szerint ítél. Ebből kiindulva most már ő is, hivatalosan is tehetségtelen, buta, nyálas alak.
Költőnk felhívta a másik költőt, az ország második vagy harmadik legnagyobb városában és azt mondta neki: — Képzeld, az előbb hívtak. Miskulanciát kaptam.
A szinte meglepően lelkes és őszintének ható gratuláció, amiben része volt, mi tagadás, kellemesen és váratlanul érintette. Ha korábban gondolta volna, hogy ennyi mindenre nem gondol, többet gondolkodott volna. De még így is van remény. Önnön frusztrált értékrendjének tarthatatlansága most már bizonyítást nyert, és egy szép napon, talán az összes szaktársát megtanulja szeretni, gondolta. Bár ekkora túlzásba azért ne essünk.