Ez van. Elöl a papír, mögötte a ceruza a kézfejjel, a test a kartól függő távolságban kapaszkodik a szöveg után, próbálja követni, mi történik, inkább elszenvedi; érti, hogy nem értheti, automatikusan rátapadva, tanácstalanul pusztán megéli, és elszörnyedve tapasztalja a végeredményt, szónokolja Berka, egy sápadt arcú fiatalember a Tháliában, és mindenki figyel, bár A Vas, a sápadt arcú fiatalember barátja kissé tanácstalan, kötve hiszi ugyanis, hogy ennyire megárthatott a hosszú szauna, ki tudja, mindegy is, Berka úgyis kortyol, úgyis folytatja.
Kéjtől duzzadó tokával röhögsz bele a saját arcodba, fröcsög a nyálad, csorog a szemedtől az álladig, onnan élveteg, kövér cseppenként hullik tovább, alá, bele a sárba, melyben bokáig süllyedten állsz konokul és fájón, némán, sikításra készen, mert látod, hogy csak az idő nincs, csak azt nem tudod megfogni. Hiába tűnne fel a szemhatáron, hiába próbálnád utolérni, megközelíteni is csupán ha valamiért engedékenyebb, jobb napja van úgymond, olyankor addig vár, míg annyira közel érsz, hogy láthatod, amint kedvesen rád mosolyog, majd rögtön megiramodik, hogy a következő pillanatban árkon-bokron járjon, vissza se tekintsen, te pedig lásd, semmi értelme utánaloholni, mert hétmérföldes csizmában se lenne fikarcnyi esélyed sem. Mire ezt végiggondolod, térdig süppedsz a sárban, folyvást eléd-alád toccsanó nyáladtól immár a combodon is nedves a nadrág, ágyékod előre remeg a várható találkozástól, szorítja majd a vizes agyag, kínozza az anyaföld sárga haragja.
Ezért hoztam magammal írógépet (és nem laptopot), mosolyodik el Berka ekkor, és az asztalra teszi az írógépet (és nem laptopot), hogy már a leírás pillanatában függetlenítsem magamtól (de ne virtualizáljam — kell a teste!) az eljövendő szöveget, melyet itt szándékozom megírni a város szívében, mivel együtt akarok dobogni veletek ebben a rendkívüli jelentőségű órában. Igen, egy teljes órát szánok az egészen új minőség létrehozására, melyben minden megvan a múltamból, mégis egészen más jövőt szánok neki, teljesen más jövőt, mint ami nekem lesz kiutalva. Papírt fűzök, betekerek, beállítok, körbenézek, unikumot nyelek, sört kortyolok, kezdhetek.
De nyílik az ajtó, és a minden körülmények között azonnal felismerhető Maigret főfelügyelő lép be rajta, megfontoltan Berkáék asztalához sétál, biccent, leül, megtömi a pipáját, kedvesen kifújja a füstöt, talán éppen szóra nyitná száját, mikor A Vas rosszalló tekintettel rendel egy teljes kört három személyre, s míg az érkezik, néma csend, szinte becsukott szemek, ellazult gerincoszlopok. Az unikummal koccintanak, a sörrel nem, le is húzza, kapja megint, aztán hagyják. Csak nézik, bámulják, vizsgálgatják, analizálják, figyelik. Lesik.
Maigret nem jön zavarba, hiszen jól hozzá van ő szokva ezekhez a vizsla tekintetekhez, a ki-kivillanó fogakhoz, a cseppenként előbukkanó verejtékekhez, a fojtott szuszogásokhoz, a nyaka köré fújt cigarettafüstökhöz. Ám azért unja lassan. Túl távol van az otthonától, a feleségétől, olyan gyengének és ostobának, bénának és butának érzi magát nélkülük, ugyanakkor mégis, különben is, ha már ideért, nincs visszaút. El kell kezdenie.
Nagyon sajnálom, mon ami, hogy zavarnom kell magát ezen a szép estén, de kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy szörnyű következményei lesznek annak, amire készül, szólal meg végül hibátlan magyarsággal, de hát ez a jelenlegi helyzetben természetes, mondhatni alapvető feltétel, ó, igen.
Sejtettem, hogy ez, hogy így lesz. Tudtam, hogy az a nem is olyan régi, nyájas telefonbeszélgetésünk csak a bevezető. De legalább nem várakoztatott sokáig, bátran előjött a farbával, nem is akárhol, néz és gépel körbe mosolyogva Berka, és a Thália vendégei és dolgozói mind-mind kedvesen bólogatnak és mosolyognak, hiszen ez a messziről jött ember fenyegeti a jól megszokott vendéget, ó, hát ilyet nem lehet, azt itt nem, és látja és tudja Maigret is rögvest, hogy ez bizony így nem, mert akkor ő sem innen el soha többé. Pedig a drága felesége várja nagyon. Bien, visszavesz.
De Berka még beszélni és gépelni akar egy kicsit, ez nála nem meglepő, tudjuk jól. Nem tudom, maga mire gondol, drága főfelügyelő, mert még akár fatális félreértés előfordulása is lebegtethető fejünk felett, amolyan nikkelezett nyelű kard formájában, ha megbocsát, kuncogja a sápadt arcú fiatalember, hiszen egy aprócska írói játékról van szó csupán, mert a rettenetesen hülye szóviccek korának kellős origójában én magam is bele akarok folyni a főáramlatba, bele akarok vágódni a főörvény centrumába, na, és akkor mi van? Nos, kedves öregem?
Téved, mon ami, ez nemcsak afféle írói játék, egy aprócska viccecske, valami részeg poén, hanem az egész világ sorsáról döntő pillanat!
A Vas, aki Maigret — számára legalábbis váratlan — felbukkanása óta, ha lehet, még kevésbé tud elszámolni önmagának e napjával, ezt már képtelen elviselni, és az eleddig érzékien babrált hosszú fekete sálát feje köré tekervén kabátjába bújva hahotába lendül, és dagadó kebellel hagyja, hadd öblösödjék szerte a helyiségbe, ragadjon át a többi vendégre is, fékevesztett, őrült állat s iram, mozgasson, robbantson idegeket s izmokat, kórusban dörögjük a jókedvet, á!
A főfelügyelőt láthatóan megzavarja a sápadt arcú fiatalember barátjának viselkedése, felpattan hát, a földre hajítja az üres korsót, és az asztalra csap! Értse már meg, hogy maga jelenleg az emberi világegyetem középpontja! A kiválasztott! Érti?! Ha megteszi, amit eltervezett, romba dönti az egészet, elpusztulunk, s várhatjuk az újabb szükségszerű véletlent, hogy ismét lejöhessünk a fáról, ez utóbbit egészen hangtalanul üvölti, visszarogy a székre, lecsuklik a feje, elalszik, de rögtön ráébred, hogy figyelhessen, hogy figyeljen.
Drága barátom, Maigret, suttogja egészen éteri lágyságban, huncutul Berka, a súlyos szavakkal illetett sápadt arcú fiatalember, nem veszi észre, hogy maga az én végzetem, a paradoxon, a csapda, ó, micsoda cinizmus, hogy ideküldték engem visszafogni, mondja nekem, miközben gerjesztőként a bőröm alá bújik, megakasztja a torkomat, kipeckeli a nyelőcsövemet, hogy ne kiterjesszek, hanem magamba szívjak, nyeljek be mindent, hogy kidurranjak, szétrobbanjak a világtól, hogy szétrobbantsam a világot, de nem, lebecsültek engem, és lebecsülték magát, kedves Maigret, drága barátom, mert maga igenis képes velem együttműködni, képes velem együtt inni reggelig. Egészségére, drága barátom!
A Vas csodálja barátját, a nevetésről is megfeledkezik, felkel a padlóról, járkál egy kicsit, hogy helyrehozza a tagjait, rendel két teljes kört három személyre, közéjük ül. Maigret szomorúan iszik és pipázik, csendesen hallgatja a csendet, csak a felületesen lehalkított tévé morajlik bele a békéjükbe, amire valahogyan mégis rátaláltak.
Aztán tárul újfent az ajtó, majd mindjárt köztük ül a Lány (Judit vagy Eszter) is, gyönyörűen mosolyog, végtelenül boldogok vagyunk, hogy végül eljöttél, mondják egyszerre a férfiak, Maigret-t bemutatják, a Lány (Réka vagy Dóri) ismét és továbbra is mosolyog, Berka pedig teljes kört kér négy személyre.
Na, ezért szeretem ezt a várost, mondja Berka rendelés közben, ezért, megköveteli magának, hogy udvaroljak neki, dicsérjem a szembogara csillogását, a bőrét a nyakán, selymesen bódító csókjait, és bizonygatnom kell a hűségemet, azt kíméletlenül vizsgáztatod, elvárod, hogy beszéljek róla, mondjam minden órában s percben, hogy nem, nem csaltalak meg, bár nem tagadom, jártam erre-arra, voltam itt és ott, de csak hogy elmagyarázzak, megértessek, megsegítsek, befejezzek, lezárjak. Semmi több, csak mi a dolgom volt, csak ami a lényegem. Adni. Adnom kell, bárhol járok, ülök, fekszem, azért jöttem erre a világra, hogy adjak. Mert csak úgy kaphatok. Ha adok. Hát adok. Kéretlenül, váratlanul, észrevétlenül. Hiszen veled is így ismerkedtem meg! Úgy szerettünk egymásba, éppen mentem vagy jöttem el valahonnan s tartottam akárhova. Emlékszem, megálltál velem szemben, és még nem is néztünk mélyen s hosszan egymás szemébe, de már nyújtottad a kezed, húztál, vontál magadhoz, a fülembe suttogtál, a nyakadba csókoltam, a körülöttünk lévők — mindenki ott volt — csak bámultak minket, mozdulatlanul átélve a csodát, ami a mi első találkozásunk volt, és mindkettőnknek jólesett, hogy nem értenek. Szerelmeseknek más vágya nem is lehet, nekünk sem volt, nem is lesz.
Maigret elveszíti a fonalat, A Vas a szemét dörzsölgeti, mi jöhet még ezen az estén, a Thália többi vendégei feléjük fordulva mind, a teljes köröket nem kell már kérni, maguktól teremnek az asztalon a teli pohárkák, korsók, az ablakokon, a függönyökön csodásan rendeződött sorokban foglal helyet a füst, lenyűgözve a történtektől, az elhangzottaktól, nem akaródzik továbbszállnia, így viszont lassacskán lusta köd borul a helyiségre, az arcok fehérekké, az árnyékok mélyebbekké válnak, fakulnak a színek, fárad a fény.
Berka, az egyre sápadtabb arcú fiatalember a Lányhoz (Szilvi vagy Timi) fordul, olyan vagy nekem néha, mint a rosszul berendezett színpad, tűl szűkre szabott térrel, fölöslegesen sok helyet foglaló bútorokkal, giccsesen összezsúfolt kiegészítőkkel, moccani se tudó színészekkel. Máskor viszont maga vagy a szabadon szárnyalás, a korlátlanság, a végtelenül lejátszható muzsika. Te quiero, csacsogod a fülembe, a sörben pár kóbor buborék arréb löki a citromkarikát, nem értem a modorosságod, hogy jön ide a spanyol nyelv, kedvesem?
Kicsikém, fordul a Lány (Dia vagy Lea) Berkához, azt tedd, úgy cselekedj, hogy neked a legjobb legyen, hozd meg a bölcs döntést, kicsikém, vegyél mély levegőt, nézz körbe jelentőségteljesen, majd felelősséged teljes tudatában vágj bele, jó? És tulajdonképpen így történik.
Kiterjesztem az énem, mondja és gépeli Berka, ó, milyen gyorsan és pontosan gépel ő, kiterjesztem, hogy a világra fröccsenés pillanatában, pontosabban utána, amikor egy vízgyűjtőben ismét test és lélek tava lesz belőle, új, tökéletesebb minőségében szülessék újjá, mert ha már nincs méhem, melynek gyümölcse lehetne, így nem tudom, mi a teremtés közvetlen értelme s élvezete, akkor a befogható legnagyobb összefüggésrendszerben akarok létrehozni olyat, mit csak én tudok, mi nekem rendeltetett, mondja és gépeli Berka, ó, milyen gyorsan és pontosan gépel ő, ó, igen, ő, igen. A Vas elképed, valami baj van, teszi föl a kérdést teljes joggal, mi ez a hadováció, szörnyű badarság vagy most, Berka, kiáltja közvetlen közelről a sápadt arcú fiatalember fülébe, megvesztél?
Nem, nem vesztem meg, válaszolja és gépeli ő, de lerántom a képzeletbeli leplet a titkok kapujáról, kedves barátom, mert halálomig sajogna a szívem, ha te most, ha te most nem, de ne várd tőlem, kérlek, a teljesség igényét, az majd magamagában születik az időben, én kevés vagyok hozzá...
Régmúlt korok pompája keveredik a legtrendibb architektúrával, köhögi maga elé Maigret, mert élete folyamán talán először lenyeli a pipafüstöt, és nem tűnik föl neki, hogy maga sem tudja, mit és miért mondott az imént. De ha még ez sem győzi meg arról, hogy itt valami nagyon nem stimmel, megközelíthetjük máshonnan is a problémát, ha gondolja, persze, csak akkor, és az egyre sápadtabb, sőt komor arcú fiatalemberhez fordul, ha végre maga is akarja.
Ó, hagyja csak, miattam igazán nem kell fáradnia, majd szép lassan megértem a dolgok folyását, valószínűleg, mondhatni a közlejövőben belém nyilall a felismerés, eggyé válok mindazzal, ami körülvesz, fordul kegyesen a messziről jött, de tökéletes magyarságú főfelügyelő felé Berka, hogy jól megnézhessék egymást.
Valóban igaza van, mon ami, mondja Maigret biccentve, és egészen nyugodt arckifejezéssel folytatja a pipázást, látszik rajta a felismerés öröme, a megszerzett bölcsesség nyugalma.
Ekkor azonban hirtelen záróra történik, tovább kell menni, mert itt vége, ennek a történetnek befellegzett, zavarodottan fölállnak a vendégek, egészen döbbenetes arckifejezések találtak gazdára az eljárt órák folyamán, pedig korábban ezt senki nem feltételezte volna, ugyanakkor senki sem bánja természetesen, sőt kicsike hála költözik a szívekbe, meg kell mondani, hogy nem volt unalmas ekképpen italozni, bút felejteni, örömöt ünnepelni, hitet duzzasztani.
Az elsuhanó villamosok pillanatnyi árnyékába bújva aztán A Vas, a sápadt arcú fiatalember barátja elszakítja a cérnáját hellyel-közzel tudatosan, és fölteszi a kérdését, melyre nagyjából és egészében a többiek is várnak, mi a frászt akarsz egyébként csinálni, te, Berka, te, hm? Megáll az élet, mert Berka megáll. Csókot lehel a Lány (Kata vagy Klára) homlokára, útjára bocsátja, aztán Maigret-re néz komoran, filozofikusan, majd elneveti magát, cigarettára gyújt olyan váratlanul, mintha nem dohányozta volna végig az estét, a füstöt a csillagok közé fújja, majd aranyló bájú, könnyed mondatokat szökkent ki foga kerítésén.
Arra gondoltam, hogy tetováltatok a nevem elé egy M betűt, és hogy akkor majd M. Berkának, a gyengébbek kedvéért — súgja drágalátosan — Emberkának fogom magam neveztetni, és hogy ez azért jó, mert nagyon sok M betűs szavunk, nevünk van, melyek fontosak...
De hiszen ez nagyszerű, fújja meg a harsonáját A Vas, és egészen hitelesen gyöngyözik a homloka a meghatottságtól, micsoda zsenialitás...
Egy frászt, öregem, vesz revansot Berka, ez a szerencsétlen, munkájába merevedett, de immár meglehetősen szenilis főfelügyelő végképp elvette tőle a kedvemet azzal a hülye világvégével, a megbízóival meg a kiválasztottságommal, habár azt nem állíthatnám, hogy szerényebb lennék annál, az vesse rám az első követ, akinek soha, egyetlen árva, figyelmen kívül hagyott minutáig sem, soha, de tény, elbizonytalanodtam, ugyanabban a szövegkörnyezetben ugrándozunk-e, ha mások ennyire, és Maigret-re néz kedvesen, aki az utcára lépésük óta szótlanul pipál csak, és a csillagok közé furakodó füstöt bámulja. Pedig maga is ott lehetett volna a nevemben a többiek között, gondolja csak végig, M mint Maigret, nos, öregem?
Mindhárman elnevetik magukat és egymást, tetszenek maguknak és egymásnak.
De sebaj, köhögi aztán Berka, mivel ennyit beszéltünk róla, már majdnem olyan, mintha úgy lenne, és így is vicces, gondoljatok bele, képzeljétek el, játsszunk vele, gyűjtsük a szavakat, menjünk végig a villamossíneken.
M mint Miskolc.
M mint Magyarország.