A múltkor is találkoztam egy miskolcival. Na persze nem Miskolcon, ott nem lett volna érdekes. (Ott „nemmiskolcival” találkozni érdekes.) A helyről, ahol találkoztam vele, elég annyit tudni, hogy nem Miskolc volt. Kezd körvonalazódni a határozott bináris oppozíció. Ne is bontsuk le, hisz ezért vagyunk itt. A miskolcit nem volt nehéz felismerni, látszott rajta, ha úgy tetszik, a bőrén. Ha úgy tetszik, a szemén, vagy a száján. A beszédén, a szagán, a kéztartásán. Az orrán. A sapkáján. Persze nem is ez a lényeg, hogy min. A lényeg az, hogy én száz százalékig biztos vagyok benne, hogy felismerem a miskolcit. Azt éppen nem mondanám, hogy nem bírom őket, azt azért nem. De van bennük valami sajátos…hmm…ha precíz akarnék lenni, úgy fogalmaznék, miskolciság… Így, dőlt betűvel. Egy miskolci mindig otthon van, akkor is, ha nem Miskolcon van, mert viszi magával. Egyfajta szinekdochikus viszony — rész és egész egyszerre, részben és egészben.
Én magam tősgyökeres borsodiként félig-meddig miskolcinak gondoltam el magam, míg egy idő után rá nem jöttem, hogy nekem azért más a viszonyom a városhoz, mint a miskolciaknak, hát persze. Talán azért, mert azon belül, hogy borsodi, én szubjektíve zempléni vagyok, ami azért mégiscsak más, valljuk meg őszintén. No, de ez egy másik kóceráj. Beszéljünk Miskolcról. Vegyük például a Szinvát. Mikor egy-két éve hosszabb idő után ott jártam, a Tiszaira menet feltűnt, hogy ki van tisztítva, eltűnt a szemét belőle, a partjáról. Enyhén csalódásként ért, de ez a legkevesebb. Életem utóbbi egynegyedét olyan városban töltöttem, ahol semmiféle folyó- vagy állóvíz nincs. Megvan az előnye: nincs szúnyog, de úgy egyáltalán. Nem tudom, Miskolcon van-e szúnyog, ha van, bizonyára nem a Szinva miatt van. Életem első háromnegyed részét meg egy olyan városban töltöttem, ahol szép kis folyócska bolondítja a kedélyeket. Szúnyog is van dögivel, a különbség mégis drámai. Nem is bántanék meg senkit, de a Szinva nehezen veszi fel a versenyt a Bodroggal, legalábbis a folyók támasztotta igények terén. Pecázni, azt lehet benne, ezt onnan gondolom, hogy szoktak. (Láttam.) Valami lehet ebben a Szinva-dologban (ne firtassuk, mi…), mert zsenge legénykoromban, mikor ádáz harcokat folytattam rímekkel és metrumokkal, az alábbi szösszenetet vetettem papírra, melyre mostani kutatómunkám során rá is akadtam. Ezen archív felvételnek még inkább dokumentumértéke van, mint bármilyen más:

„Felnővén anyám kenyerén
a Szinva partján jártam én.
S nem vágyva még társaságra
egyre másra vermet ásva
szórtam bele gyűrött lelkem minden szemetét.

Szegény Szinva, miért bántlak?
Szemérmetlen megdobállak
égi-földi szennyesemmel.
„Sosem felejtelek el”
— taposok bele egy emléket a porba.”

Az ún. „miskolci elégiák” többi korabeli darabjától ezennel mindenkit megkímélek. Bennem azért a szerelem szó „sz” hangja végérvényesen összefonódott a Szinva kezdőhangjával.
Ha én miskolci lennék, biztos nem írnék ilyen (milyen?) verseket. Ha miskolci lennék, nem írnék olyan szöveget, mely úgy kezdődik: „A múltkor is találkoztam egy miskolcival.” Ha miskolci lennék, kimennék a Búza térre és kihasználnám, hogy olyankor is fogyaszthatok jóízűen, alkalomhoz passzoló közegben zsírban tocsogó kolbászt, amikor egy másik város vásárcsarnokában már csak a pecsenyés leengedett rolóját kapargathatom. Ezt egyébként „nemmiskolciként” is megteszem, csak értelemszerűen jóval ritkábban. És akkor még nem is beszéltünk a Csanyikról, például, egy helyről, ahonnan el lehet indulni, akár, kábé. Meg a Tokaji borozóról, ahova viszont érkezni jó, mondjuk, például. Erről van itt azért szó. Kábé.