— Ki a franc kíváncsi erre az előadásra? Húzzunk innen! Menjünk inkább sörözni! — indítványozza a főnököm.
Tegnap este volt a konferencia csúcspontja, a szosial ívent, ahol mi is iddogáltunk tisztességgel, de a rendező angol cég emberei, nemzetiségükhöz méltón, pocsolyává vedelték magukat, és hajnali ötig hangoskodtak.
Hervadt vagyok, mint mindenki a meglehetősen foghíjas teremben. Erősen kellene koncentrálnom, hogy kövessem ezt az utolsó napra hagyott, érdektelen prezentációt. Azonnal felpattanok a felszólításra. Velünk tart egy honfitársunk, egy nagy bank műszaki főmuftija, aki tudatában van a cége, és így a saját maga hatalmának is. Elsétálunk a szállodától ötpercnyire lévő vendéglő-bár sorra.
Április végén járunk. Ittlétünk alatt már megtanultuk, hogy a szikrázóan tűző napon melegünk van, de amúgy, a tenger felől fújó erős szél miatt, a víz tizenhat fokos hőmérsékletét érezzük. Éppen dél van, így az út mindkét oldala egyformán árnyékos. Találomra beülünk egy angol stílusú pubba. Három oldalról zárt a tér, így nem hiányoljuk a napsütést.
A másik kettő nagy elánnal tárgyalja a hazai banki viszonyokat. Dobálóznak a nevekkel, így fitogtatják egymás előtt a tájékozottságukat. Nem érdekelnek, nem törődöm velük. A saját gondolataimmal vagyok elfoglalva. Ma van az utolsó hivatalos napunk. Holnap még elegerészünk itt Máltán, és vasárnap utazom vissza. Hétfőn elköltözöm otthonról a már elrendezett albérletembe. Kicsit lepattant a lakás, de arra a pár hónapra, amíg a válási hercehurca lezajlik, megfelel.
A szűk családon kívül csak egy gimis cimborám tudja, hogy szétmegyünk. Ő már régen túl van egy nagyon csúnya váláson, ezért tanácsot, de legalábbis együttérző meghallgatást remélve fordultam hozzá. Még a most velem szemben ülő főnököm sem sejt semmit, pedig elég bizalmas viszonyban vagyunk egymással. A konferencia első napját együtt szabotáltuk el egy szigetet bejáró buszos kirándulással. Ott lett volna alkalmam, és többször majdnem bele is kezdtem, hogy beavassam. Mindig lefékeztem, mert nem éreztem magamat elég erősnek ahhoz, hogy ne lábadjon könnybe a szemem és ne remegjen meg a hangom.
Úgy, mint otthon, ahol hónapok, vagy inkább már évek óta fojtogat a sírás. Főleg akkor, amikor nem tudok kibújni a közös étkezés alól, és le kell ülnöm négyesben az asztalhoz.
Hétfőtől már nem így lesz. Eljön a közös ágytól-asztaltól való elválás asztaltól része. Az ágyat már nagyon régóta csak alvásra használjuk.
Hétfőtől minden más lesz. Talán majd erősebb leszek egymagamban, és abbahagyom az önsajnálatot. Nem azon fogok rágódni, hogy miért történt ez így. Nem fogom kérdezgetni azt, hogy én magam mit csinálhattam rosszul. Azt sem, hogy mivel érdemeltem ki az oktalan, kicsinyes vádaskodásokat és az azokat követő mélyen megalázó tőrdöféseket!
Hétfőtől megszűnik a feszültséggel teli kínos, fagyos csend. Egyedül ülök majd le az asztalhoz és csak magammal lesz alkalmam beszélgetni, akár fennhangon, ahogy azt már hosszú idő óta teszem.
Hétfőtől már nem azon töprengek, hogy miért engedtem, hogy a gyerekeimet teljesen bekotorja maga alá az anyjuk. Meg sem lepődtek a bejelentéstől. Annyira szembetűnő volt, hogy ezt még egy fiúgyerek is érzékelte volna. Inkább fellélegeztek. Úgy, mint én.
Hétfőtől gyakran odaállok magam elé, és felteszem a kérdést, amit, ki tudja, mióta nem hallottam: mit szeretnél, édes gazdám? Mire szeretnéd felhasználni a szabadidődet? Hol töltenéd szíved szerint a nyári szabadságodat? Ugye nem feltétlenül tengerparton, semmittevéssel?
Ők ketten abbahagyják a társalgást, és velük együtt én is az út másik oldalán lévő bár felé figyelek. Egy idős, jólöltözött úr fizet, kiissza a maradék sörét, komótosan leszáll a magas bárszékről, és beleereszkedik az elektromos kerekesszékébe. Legnagyobb meglepetésünkre csak áthajt az úton, majd szemmel láthatóan nagy erőfeszítések árán, visszamászik egy ugyanolyan magas székre, de immár a mi pubunkban. Lassan megfejtjük a nagy utazás okát. Meglátjuk a túloldalon a feliratot, hogy nyitástól délután egy óráig húsz százalékkal olcsóbb ott a sör. Attól fogva azonban a mi oldalunkat süti a nap, ezért most már itt jár a kedvezmény a hőséget tűrőknek.
Szánalommal figyelem a bácsikát és egyúttal magamat is. Évek óta ugyanilyen magányosnak érzem magam, mint ő, pedig én egy fedél alatt élek a feleségemmel és a lányaimmal. Ő nyolcvan körül lehet, én negyvenhat vagyok. Hány évem is van még hátra? Húsz? Harminc? Vagy akár negyven? Ebből mennyi, amíg szellemileg beszámítható vagyok? A nagyanyám hetven körül, apám hetvenhat éves korára épült le szellemileg. Még a mamára is élesen emlékszem, pedig csak nyolc-kilenc éves lehettem, amikor egyszer magukkal vittek a szüleim meglátogatni őt az intézetben. Állítólag csak anyai ágon öröklődik, de akkor is félek. Jól tudom, hogy mitől. Kétszeresen jól.
És ebből vajon hány év, amíg fizikailag még használható vagyok? Ahogy megint elhagytam magamat, nem lehet túl sok. Esténként csak döglöm a fotelben, ahova bemenekülök olvasni a fejhallgatóm alá, és csak néha dugom ki az orrom, hogy pukkantsak egy újabb sört. Megint úgy fáj a hátam, mint pár évvel ezelőtt. Emlékezhetnék, hogy az ortopéd doki milyen nyersen vágta a képembe, hogy csak egyedül én tudom kigyógyítani magamat a nyavalyámból. Milyen jó volt az a tizenöt alkalom masszázs és úszás a Dagályban, amit receptre felírt! Hogy szégyelltem magamat. Nem mertem neki bevallani, hogy régebben évekig jártam oda télen-nyáron minden hétvégén. Milyen jólesik reggelente úszni most itt a szálloda medencéjében! Többen megjegyezték, hogy csodálattal figyelnek a szobájuk ablakából, ahogy kora reggel rovom a hosszakat. Tudnák, hogy mennyire recseg-ropog, és hogy fáj mindenem, amíg be nem melegszem!
Nagy hanggal bezúdul egy hatfős, harmincöt-negyven éves nőkből álló társaság. Kicsit sem feltűnően foglalnak helyet a helyiség középpontjában lévő asztalánál, éppen velem szemben. Lerázták a pasikat néhány órára, vagy eleve csajos kiruccanásra jöttek ide a korai nyárba? Tinik módjára viháncolnak és dobálják magukat. Szinte magukra rántják a figyelmemet. Istenem, de szépek vagytok, kicsikéim! Bámulom őket, de próbálok nem kiesni a számon. Nincsenek túlöltözve, és én azt a kevés ruhát is mohón lehámozom róluk röntgenszemeimmel. Képzeletben tovább rajzolom a melleket, és találgatom, milyen alakúak lehetnek a bimbók. Aztán beosonok a szoknyák alá, hogy megvizsgáljam a bugyikat. Mind tanga! Tovább furakszom a keresztbe vetett combok közé, hogy meglessem, milyen színű fazon keretezi a réseket, ha egyáltalán.
Szinte fáj, ahogy fel-alá futkároz bennem a bizsergés, ami természeténél fogva kellemes kellene, hogy legyen. Kutyául ki vagyok éhezve, éheztetve. Megkeseredik a szám. Eszembe jutnak a falkaparós éjszakák. Mennyire hiányzik az esti összebújás, a napközbeni apró érintések, simogatások, összekacsintások! Az viszont nem hiányzik, amikor hosszas kuncsorgásra egy megalázóan odavetett „na, jól van, gyere” alamizsna a válasz. Az egyre szenvtelenebbül, szinte csak elviselt szeretkezéseket sem kívánom vissza.
Aztán már jó ideje semmi. Mióta is? Miért voltam ilyen hülye mód hűséges? Kihez és mihez is egyáltalán? Ha nem is kerestem az alkalmat, de legalább elfogadhattam volna azt a néhány felkínálkozást.
Fellini Amarcord című filmjére gondolok. Azt a jelenetet látom, amikor a család meglátogatja az intézetben élő langaléta, félkegyelmű rokont, aki felmászik egy magas fa tetejére, és onnan kiabálja világgá, hogy nőt akarok!
NŐT AKAROK! Mindezek ellenére. Elfelejtem majd a végét, és csak a szép évekre fogok emlékezni.
— Jöhet még egy kör, urak?


Pilisborosjenő, 2019. június 24.