Áll az ajtó előtt. Bátorságot gyűjt. Csenget. Vár. Csend. A csengetésre nem érkezik válasz. Megfordul, a lépcső felé indul. Motozás hallatszik az ajtón túlról.
— Ki az? — szól ki egy női hang.
— Kovács János — feleli, visszalépve az ajtóhoz.
— Mit akar? — hangzik a kérdés.
— Horváth Ilonát keresem — válaszol gyorsan.
Zörren a kulcs, nyílik az ajtó. Hatvan év körüli nő áll előtte. Arcán meglepetés. A szemébe nézve látja, ő az, Ilona.
— Mit akar? — kérdezi újra, fejét kicsit jobbra döntve a nő.
— „Olyan, mint régen. Nem sokat változott, akkor is így csinálta.” — gondolja megnyugodva. Az ismert mozdulat látványa kissé tompítja a gyomrát szűkítő feszültséget. Elmosolyodik. — Szervusz — köszön halkan. — Nem ismersz meg? — teszi fel a kérdést, reménykedve az igenlő válaszban.
— János? Te vagy az? — A meglepetést csodálkozás váltja fel a női arcon.
— Igen. Én vagyok.
— Tényleg, te vagy! Most ismerlek meg! Mit akarsz? Mit keresel itt? Miért jöttél? — hangzanak a gyors kérdések.
— Jöttem, hogy lássalak! Hiányoztál. Egyszerűen ennyi! — válaszolja a férfi.
— Hiányoztam? Hiányoztam? Majdnem negyven éve, hogy láttalak! Egy levél! Ennyi volt az egész, amit kaptam tőled! Levélben értesítettél, hogy Angliába kell menned! Majd egy telefonhívással, hogy ott is kell maradnod! Negyven éve! Azóta semmi! Se kép, se hang felőled! Most meg ideállítasz azzal, hogy hiányoztam? Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs!
— Úgy látszik, hogy van! Lennie kell! Látod, itt vagyok. Nem engedsz be?
— Nem hiszem el! Itt áll az ajtóban! Teljesen le vagyok döbbenve! Na, jó! Gyere be! Ha már itt vagy, gyere be! Még hogy hiányoztam! Ez vicc! — hallatszanak a felháborodott mondatok, miközben a nappali felé haladnak.
— Ismered a járást! Ülj le, helyezd magad kényelembe! — mutat a székre Ilona. — Főzök egy kávét, de lehet, hogy egy konyakot is előveszek. Ezt nem lehet józanul kibírni! Az biztos! Tiszta kabaré! — dünnyögi, miközben a kávét zavartan odakészíti. — Kb. negyven év után beállít azzal a dumával, hogy hiányoztam! Nem térek magamhoz!
A férfi leül és kényelmesen elhelyezkedik a fotelben. Körülnéz. A lakásban, az eltelt évek alatt, nem sok változás történt. A szeme az asztalon lévő kis csészére esik.
—„Madártej” — ismeri fel a csészében lévő édességet. — „Nagyjából minden a régi” — nyugtázza mosollyal az arcán.
A nyitott ajtón keresztül látja a konyhában tevékenykedő alakot.
—„Milyen csinos! Még mindig nagyon csinos” — jelenik meg gondolatában a hajdani emlékkép. — „Magas, karcsú, hosszú barna haj, és azok a barna szemek! Azóta sem tudom elfelejteni. A csókjai édes ízét még mindig érzem.”
— Nagyon csinos vagy! Semmit sem változtál — bókol a tálcát ügyesen egyensúlyozó asszonynak.
— Na, persze! Csak közben elteltek az évek, a hajam ősz lett és a többi! Jól kinéztem, ha így néztem ki! Felejtsük el a bókokat! Mondjuk, nálad minden a régi! Mármint a szöveged szempontjából! Mindig is értettél a nők nyelvén. Udvarolni, azt tudtál!
— Téged mindig szerettelek! Ma is szeretlek!
— Na, most tényleg meg kell innom egy konyakot! Kérsz te is?
— Nem! Kocsival vagyok.
A nő kezében a konyakos pohárral leül.
— Mi történt veled? Miért nem jelentkeztél? Miért hagytad lezáratlanul a kapcsolatunkat? Hiszen olyan nagy volt a szerelmünk! Szerelmesek voltunk! Én legalábbis nagyon szerettelek! És te is azt mondtad, hogy csak én, és mindig és örökre… Amikor elmentél, azt hittem, pár hónap, és újra együtt lehetünk!
Kérdően néz a férfire.
— Tudod, hogy akkor, azokban az években nem volt könnyű külföldre menni, ha már kint voltál, nem volt könnyű visszajönni. Tanulás, munka, karrier! Nehéz volt dönteni! Volt egy lehetőség! Úgy gondoltam, pár év, és hazajövök. Majd rendbe hozzuk a kapcsolatunkat! De nem úgy történt, ahogy terveztem. Az élet másképpen osztotta a lapokat. — Cigarettát vesz elő, rágyújt. — Hidd el, jöttem volna előbb, ha tudok! Akartam jelentkezni, leveleket írtam, de mindet eltéptem, mielőtt postára adtam volna! Nem akartalak bajba hozni! Sajnos zűrös dolgokba keveredtem. — Feláll, járkálni kezd a szobában. — Adósság, becsületbeli ügyek, ilyesmi. Fiatal voltam, meggondolatlan, sokat hibáztam. Nem volt könnyű, de sikerült rendbe tenni az ügyeimet, az anyagi helyzetemet. Teljesült a vágyam. Író lettem. Egyedül, távol a hazától nehéz volt boldogulni a világban. Nem szerelemből, de megnősültem. Az apósomé volt a kiadó, ők adták ki a könyveimet. A feleségem sokat volt beteg, öt éve meghalt, özvegy lettem. Egyedül élek. Hazajöttem. Magyarországon fogok élni a továbbiakban. Röviden ennyi! — Megáll a nő előtt, megfogja a kezét. — Már mondtam, hiányoztál, mindig hiányoztál, ezért jöttem el hozzád. Látni akartalak! Most itt vagyok, a többit még én sem tudom. A te életed hogyan alakult? Vártál rám? Vagy hamar elfelejtettél? Férjhez mentél? Vannak gyerekeid?
Ilona is feláll. A férfi szemébe nézve nagyot sóhajt. Mintha a kifújt levegővel együtt az elmúlt éveket is a feledésbe akarná küldeni.
— Az egyetemi évek alatt vártam rád. Utána megpróbáltalak elfelejteni. Nem volt könnyű, de élni kellett. Folytatni az életet, az elvárások alapján. Férjhez mentem, elváltam. Nincs gyerekem. Nekem így alakult. Tanár voltam, tornatanárként dolgoztam, és még most is dolgozom. Tanfolyamot vezetek. Anyámékkal éltem, de ők már elmentek. Apám tíz éve, anyám öt éve halt meg. Én is, mint te, egyedül élek. Ennyi röviden a majdnem negyven évem története. — Hátat fordít Jánosnak, az ablakhoz lép. — Milyen semmitmondó az életem! — mondja elmerengve, mint aki most döbben rá az élet múlandóságára.
Sötétedik. Az utcán fények gyúlnak. A férfi az asszony mögé lép.
— Még nincs vége az életünknek! Tarthatjuk a kapcsolatot a továbbiakban.
Ilona Jánossal szembefordulva, ingerülten mondja:
— Állj! Lassíts! Nem értem, hogyan gondolod ezt? Évtizedek telnek el, te megjelensz. Azt mondod, hogy hiányoztam, mindig is hiányoztam. Erre mikor jöttél rá? Lehet, hogy régóta tudtad, de az életed nem úgy alakult, hogy… és ezért, szerinted, a továbbiakban együtt, és szerelem, de nagyon, életünk végéig!
János halkan, Ilona füléhez közel hajolva mondja:
— Nem tudom, hogy mi lesz holnap, de szerintem mindegy is! Éljünk a mának! Hisz nincs sok időnk arra, hogy boldogok legyünk! Még boldogok lehessünk! Van veszteni valónk? Talán a magány? Az egyedüllét? Neked nem hiányoztam? Sosem hiányoztam? — kérdezi maga felé fordítva az asszony arcát.
— Volt, hogy igen, volt, hogy nem! Nem értem rá ezen filozofálni! Éltem az életem, és kész! — válaszolja dacosan Ilona. — Most, hogy kérdezed, felvillan egy emlékkép: vasárnapi ebéd után madártejet adtam a családnak, desszertként. Emlékszel, az én kedvencem a madártej?
— Hogyne emlékeznék! A te csodálatos madártejed! Senki nem tudja olyan jól elkészíteni, mint te! Ha jól látom, még mindig a kedvenced. — Mosolyogva jelez fejével az asztal felé.
— Igen. Ebben sem változott az ízlésem — mosolyodik el Ilona is. — Visszatérve a történethez, akkor is madártejet készítettem. A férjem mérgesen tolta félre, mondván, hogy tudnom kellene, hogy ő ki nem állhatja a madártejet. Nos, akkor és ott, eszembe jutottál. Tudtam, hogy író lettél, olvastam a könyveidet. Az egyikben arról írtál, hogy a főhős nem szereti a madártejet, de megeszi, mert örömet akar szerezni a szerelmének. Tudtam, hogy rólunk írtad a történetet, hiszen te sem rajongtál ezért az édességért, mégis mindig dicsérted, hogy nagyon finom. Na, ekkor a madártejjel kapcsolatban eszembe jutottál. Talán még hiányoztál is! Akkor és ott!
— Látod, szinte semmi sem változott! Még mindig dicsérem a madártejedet!
— Madártej mindig van a hűtőmben. Ezt nem azért mondom…— jön zavarba az asszony.
— Most is van a hűtőben? És meg sem kínálsz? — kérdezi incselkedő hangon János. — Hát ide vele, gyorsan! — koppint az asztalra, és elhelyezkedik az asztal mellett lévő széken.
— De, ha nem szereted, nem kell…
— A kedvedért? Mit nekem egy madártej!
— Hát, rendben! — neveti el magát az asszony.
Gyorsan, fiatalosan kimegy a konyhába és kezében tálcával jön vissza. A tálcát, rajta a csészével és kiskanállal a férfi elé teszi. A csészében ínycsiklandó, aranysárga krém, tetején hófehér habgaluskával.
— Tessék! — kínálja kedvesen Ilona.
János megfogja az asszony kezét. Amint kezük egymáshoz ér, érzik az érzéki fellángolást, a forró érzés átjárja minden porcikájukat. Egymás szemébe nézve látják, az évek múlása, az eltelt idő semmit nem változtatott a szerelmükön. Viszonyuk ott folytatódhat, ahol abbamaradt. Újra átélik a heves vágyat, a fiatalkori szenvedélyt.
— Nagyon haragszol rám? Ha igen, igazad van. Kérlek, ha tudsz, bocsáss meg! — vonja magához a női testet a férfi. — Egy időre szétváltak útjaink, de most ismét szerethetjük egymást!
— Nem haragszom! Amit érzek, nem nevezhető haragnak. Sőt! Vágyom rá, hogy veled legyek! De nekem ez túl gyors! Időre van szükségem! Megijeszt ez a váratlan, nagy változás! Gondolkodnom kell! Menj el! — tolja el magától a tolakodó férfit a nő. — Hagyd itt az elérhetőségedet! Majd eldöntöm, hogy kereslek-e, vagy sem!
János az asztalra teszi a névkártyáját. Az ajtónál megáll. Visszafordul.
— Ne gondolkodj sokat! Légy okosabb, mint én! — mondja, és becsukja maga mögött az ajtót.
Az asszony a kezébe veszi a csészét. Az ablakhoz megy. Látja, amint a férfi beszáll a kocsiba. Az autó elindul. Elgondolkodva nézi a távolodó autót. Közben jóízűen eszegeti a madártejet.
— Igen, igen! Okosabb leszek, mint ő! Nincs ezen mit gondolkozni! — mondja vidáman.
Az asztalhoz lép. Kezébe veszi a névkártyát. Mosolyog. Telefonál.
— Halló! Gondolkoztam! Gyere vissza! Siess! Várunk! A madártej és én!





Budapest, 2019.08.30., 2019. 10.20