Mindig nehezen viseltem a kritikát.
Tulajdonképpen mindig, mindent nehezen viseltem. Azt is, ha valaki megszólt amiatt, hogy a hét nagy részében barnát hordok, rendszerint barnával, és azt is, ha valaki azt mondta a képeimre, hogy érdekesek. Lili azt mondta, hogy ez azért van, mert lány vagyok. És a lányok sértődékenyebbek, mint a fiúk. A pszichológus szerint az Anyámhoz van köze a dolognak, a családom szerint meg az, hogy én ilyen vagyok, egyáltalán nem meglepő, mivel én mindig is ilyen voltam.
De nem csak ez volt a baj velem. Amellett, hogy mindig, mindenen megsértődtem, még furcsa is voltam. Uramisten, mondták állandóan. Főleg Lili, főleg a pszichológus, és főleg a családom. De néha mások is. Például az Ortopédus meg a Gázleolvasó is mondta. De ők más okokból.
Éva, Anyám unokatestvére, akivel évente egyszer találkoztunk, — családi összejöveteleken — nem mondta, de amikor meglátott, eltátotta a száját.
Hát nem levágattam a szép, hosszú hajamat?
De nem csak Éva zavart. Hanem Anyám is. Mert az ilyen családi összejövetelekre, — amik évente egyszer fordultak elő — kikészített nekem egy szoknyát. Egy zöld ceruzaszoknyát. És én nem akartam felvenni, mert ki nem álhattam a szoknyákat, a ceruza fazonúakat meg egyenesen gyűlöltem. Rosszul éreztem magam bennük. Védtelennek. Lánynak. Anyám meg sóhajtozott, mert ő direkt nekem vasalta ki.
A legnagyobb bajom az volt a szoknyákkal, hogy nem lehetett bennük kényelmesen ülni. Amikor megpróbáltam, állandóan rám szóltak. Hogy illetlenség.
Azonkívül, hogy levágattam a szép hosszú hajamat, befestettem feketére. Olyan feketére, mint amilyen az éjszaka, azokon a lakatlan területeken, ahol nincs közvilágítás. Ahol az ember gerincén végigfut valami ismeretlen izgalom, és arra készteti, hogy almába harapjon. Kemény, nyirkos, jéghideg almába.
Nem szívesen hordtam ékszert sem. Lili azt mondta, hogy be fog nőni a fülem. Igaza volt. Engem nem különösebben zavart, de Lilit, a családomat, és az emberek többségét igen. Amikor fiús hajam alól kilátszottak apró, fehér fülcimpáim, azonnal észrevették. A Gázleolvasót nem zavarta. Szerintem ő észre se vette. Azt hitte, hogy még gyerek vagyok, és nincsenek itthon a szüleim. Utáltam, amikor ezt hitték.
Mivel gyakran kellett Ortopédushoz mennem, gerincfájdalmak miatt, az SZTK-ban eltöltött órák alatt rájöttem valamire. Ez pedig az volt, hogy az Ortopédus és az Anyám között az ég világon semmi különbség nincs. Anyám szoknyákkal és ékszerekkel, az Ortopédus meg anatómiai hátizsákokkal és drága talpbetétekkel nyaggat. A váróterem Anyám előszobája. Az Ortopédus kézírása Anyám kézírása. Az Ortopédus nem kérdezi meg tőlem, hogy mi lenne jó nekem, ahogy Anyám sem, tehát az Ortopédus és Anyám ugyanaz a személy.
Mostanában sokszor fázom. A november nem olyan, mint amilyen lenni szokott. Az utcákon tavaszszag van. Az orgona rügyezik. Nem merek ránézni. Megrémiszt. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Azt persze mondhatnám, hogy ennek még nem jött el az ideje. De ezt senki sem szereti hallani.
Lilivel elmentünk kék sálat venni. Mindig akartam egy kék sálat. Egy olyat, ami kétszer akkora, mint én, és ha betekerem vele magam, eltakarja az arcomat, és nem érzek semmit. Akkor legalább az orgonát sem kell látnom.
Lili vett egy csomag eldobható borotvát is. Nekem mostanában nincs kedvem borotválkozni. Hosszú nadrágot hordok. A hosszú nadrág olyan, mint a kék sál. Elrejti a titkaimat.