Csak ült a nappaliban, és nézett maga elé. Egyetlen szó csengett a fülébe, ezerszer is. Ízlelgette, kóstolgatta, de érteni nem értette. Miért mondta gyerekkori barátnője többször is azt neki, hogy „ez csak kamu”? A barátnője, aki őt mindig is erős nőnek tartotta.
Pedig, ha tudta volna, hogy az ereje a gyengeségéből fakad. Abból, hogy nagyon megszenved mindent, amíg le nem tudja tenni, de aztán már nem cipeli tovább. Nincsenek elüszkösített sebei, tudat alá tuszkolt haragjai, félreértett konfliktusai. Ezeket tisztázni szokta, s akár hibás, akár nem, mindig bocsánatot kér. Fontosabb neki a kapcsolat megtartása a büszkeségénél. Ami pedig így sem oldódik meg, azt kiforrja magából a lelke, mint ahogy a bor is kilöki magából a szutykot.
Most viszont történt valami, amit — úgy tűnik — sem megbeszélni, sem megemészteni nem tud.
Halottak napjára utazott el szülővárosába, ahol régi barátnője is lakik. Ilyenkor nem szoktak találkozni, hiszen mindenkinek sok sírt kell meglátogatnia, úgysem lenne idő hosszasan beszélgetni. De a sors úgy hozta, hogy éppen szembejöttek egymással a temetőben.
— Hogy vagy mostanában? — kérdezte barátnője, akivel telefonon is már régen beszélt.
— Köszönöm élek, kicsit betegeskedek.
— Az mit jelent?
— Magas a vérnyomásom, és szívritmuszavarom van.
— Ez csak kamu, azért mondod, hogy sajnáljalak — jött a válasz.
— Miért tenném?
— Mindig is manipuláltad a környezetedet. Már gimiben is azért jártál mini szoknyában, hogy tetsszél az angoltanárnak, mert nyelvérzéked az nem volt. Azért adott neked ötöst, mert „szimpatikus jelenség” voltál, ahogy ő fogalmazott évvégén. Én meg csak négyest kaptam, pedig nekem kellett az a jegy, a továbbtanulásomhoz.
— Tessék? Ezer éve nem láttuk egymást, s nekem esel ilyen ősrégi vádakkal? Miért nem mondtad akkor? Ez mostanáig a begyedben volt?
— Igen. És még az is, hogy könnyű neked, mert elváltál, és nem kell elszenvedned egy férfi állandó bántásait. Na, de egész életedben mindig a könnyű utat választottad…
— Hát ezt meg hogy érted?
— Hogy—hogy hogy?! Hát úgy, hogy nem tűrtél, hanem leléptél a házasságodból, s utána meg összejöttél azzal a fickóval, nem törődtél a gyerekeiddel, de a végén őt sem tudtad megtartani, s tessék, már megint a volt férjeddel élsz. Neked mindig kell valaki, hogy legyen kit manipulálni.
— Na, álljon meg a menet. Először is a temetőbe nem azért jöttünk, hogy egymással veszekedjünk. Másodszor pedig, 25 évig tűrtem a sok megcsalást, ami szinte folyamatos volt, de ezt te is tudod. Azzal a fickóval meg épp a gyerekeim miatt szakítottam, mert nem tudtam kettéhasadni. Végezetül pedig, a volt férjemmel mindketten egyedül maradtunk, miért ne lehetnénk újra együtt, hiszen van két gyermekünk is, még ha már fel is nőttek. Egy család vagyunk, ha nem is voltunk mindig egy pár.
— Rendben, ezt megválaszoltad. Mindig is mesterien gyártottad a magyarázatokat. Na de egyáltalán nem tűnsz betegnek! Miért mondod nekem, hogy szívritmuszavarod van? Akkor az arcod puffadt lenne, mint nekem volt, amikor az volt a bajom. De a tiéd szép, sima.
— Bocsánat, nem tehetek róla, ha nem puffadt az arcom. Nem akarom, hogy sajnálj, felejtsd el! Nincs semmi bajom.
— Na ugye! Tényleg kamuztál, hogy átverj, tudod, hogy aki sajnálatra méltó, azt jobban lehet szeretni. Ezzel akartál szeretetet kicsiholni belőlem? Ahelyett, hogy néha felhívnál! Arról nem is beszélve, hogy soha nem jössz el hozzám.
— Ne haragudj, mostanában nem akartam ennyit vezetni, a vasúti pályát meg már majdnem egy éve újítják, kétszer is át kell szállni. Nem vagyok most jól, nem jöttem. De te is elutazhattál volna hozzám!
— Igen, amikor legutóbb akartam, nem értél rá. Azt mondtad, hétvégén is bemész a munkahelyedre, annyi a dolgod. Az is kamu volt, biztos.
— Nem tudom, mi van veled, édes barátném, de én ezt nem hallgatom tovább. Egyre jobban kalimpál a szívem, sajnos épp a stressz okozza, úgy vettem észre. Inkább köszönjünk el, öleljük meg egymást, ne váljunk el haraggal!
— Ne érj hozzám! — kiáltotta, s közben hátralépett kettőt. S hogy nyomatékosítsa, hozzátette: „kiábrándító vagy”. Ezzel hátat fordított, és elment.
A nő csak állt, szoborrá dermedve, ekkora sértést régen kapott. Ráadásul nem is tett érte semmit. Az volt a bűne, hogy elpanaszolta a betegségét. Érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéről, s összevissza ver.
— Csak meg ne szakadjon! — gondolta, mert annyira övön alulinak érezte barátnője váratlan kifakadását.
Lassan elindult édesanyja sírja felé, s közben potyogtak a könnyei. Legszívesebben utána futott volna a másiknak, de ezek után mit mondhatott volna? Netán hogy:
— Szeress, kérlek, még ha kiábrándítónak is látsz? Hát ezt így nem lehet megoldani. — Na de mit tegyek? Ez nagyon fáj. Ebbe belebetegszem! — állapította meg.
Gyorsan eltelt a halottak napja, s másnap hazautazott a 200 km—re lévő otthonába. Nagyon rágta magát ezen az egészen. Este felvette a telefont, s felhívta barátnőjét. Az mérgesen szólt bele:
— Mondjad — kezdte.
— Semmi, csak ne haragudj, ha valami olyat mondtam, amivel megbántottalak. De tudod, kutya rossz érzés ez a szívritmuszavar…
— Már megint ezzel jössz? Tegyük le! Szia. — és levágta.
A nő leült a kanapéra, és csak nézett maga elé. Semmit sem értett, csak azt tudta, ezt így nem lehet feldolgozni. Nincs magyarázat. Talán az volt a hiba, hogy őt mindig erősnek nevelték, s kifelé is ezt sugározta? Akkor is annak látszott, amikor minden baja volt?! Most meg, hogy kiesett a szerepéből, azzal, hogy beszélt egészségügyi gondjairól, talán a barátnője is megzavarodott?! Neki ő egy erős nő, akkor meg „mit játssza itt a gyengét?” — gondolhatta. S inkább megbántotta, mintsem hogy szembesülnie kelljen az igazsággal. Mindenáron ragaszkodott a benne élő, róla alkotott képhez.
Hát igen, ez elképzelhető. Na, nem baj, majd megoldja az élet. Vagy ha nem, akkor meghagyom utódaimnak, azt véssék a síromra:
„Csak kamu, hogy meghalt, aki itt nyugszik, örökké él.”


2019 november 8.