Urbán Tibor

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Urbán Tibor
Körbe Görbe: a Secco Falka kiállítása*
„emberfészkek”
Secco Falka I. — a Teátrum Pincehely Galéria „az ember galériája” és a Dranka-kör kiállításai valamint első művésztelepe
A Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum Színháztörténeti és Színészmúzeum Teátrum Pincehely Galériája és a Dranka-kör 2012. júliusban és augusztusban rendezte első művésztelepét „Secco Falka I.” címmel, majd ősszel mutatta be, a (Festészet Napján is látható) „Körbe Görbe” című kis képek kiállítását és Kiss Tanne István önálló, portréfotó kiállítását, mely a seccót festőkről készült.
A művészek két hónapon át (szabad időbeosztásban és szabad tematikával), külön-külön, elhatárolt felületen figurális seccót festettek a TPG Galéria lépcső melletti, kis „kápolnaszerű” fülkéjében. A színház épületegyüttesének szomszédságában működő galéria fontosnak tartotta, hogy kiállítási témaválasztásainál is előtérbe helyezze az embert és cselekedeteit, akár hétköznapi, akár színpadi értelemben, ezért megkért minden alkotót, hogy figurális munkatervét is így készítse. Huszonkét művész kapott felkérést az együttes munkára, tehát a festendő felület szabálytalan nagysága is, a jelentkezők számától függően alakult, amely kb. 70x50cm-től 100x70cm-ig is terjedhetett.
Tizenhat alkotó vállalta a két hónapon át tartó művésztelepi munkát, és ők azok, akik szerepelnek „Körbe Görbe” című miniképek fesztiválján is. A tárlaton kisméretű, egységes kör alakú, fekete korongra felvitt munkák, zárt és rendezett sorrendben sorakoznak és ellensúlyozzák a seccón látható, szabadon futó ábrázolásokat. Térből térbe hívnak, az egyikben időszakos bemutatóra, míg a másikban talán az időtlenség babérjaival kacérkodva mutatják meg az egyén formai- és színvilágát.
Tizenhat művész, tizenhat életút, tizenhat kép a tematikus kiállítóhelyen és a „kápolnaszerű” fülkében. A Teátrum Pincehely Galéria pincéjében, ahol falrészek görbék és egyenetlenek, mint Géró György titokzatos otthonában a „minden”. Érezzük, hogy valaki, a régmúlt időből, keze nyomát kínálja a ma festő mesterének, hogy vakolatát színezze — ékesítse hétköznapi munkáját — nem gondolván, hogy a fal majdnem minden négyzetcentiméterére üzenet kerül… talán a még távolabbi jövőnek. Ezek az üzenetek „emberfészkek”, amelyben már benne lakik nő és férfi. Drozsnyik István, Dunai Beáta, Homonna György, Láng Eszter, Lőrincz Róbert, Lukács Róbert, Máger Ágnes, Orosz Csaba, Pataki János, Pálfalusi Attila, Pásztor Márta, Seres László, Urbán Tibor, Varsányi Emília, Veres Attila, Zombori József. Valamennyien az archaikus formák mai feldolgozásával hitet tesznek közös kultúránk folyamatossága mellett. A számos munka „itt és ott” összeáll egy monumentálisabb képpé, egyszerre régi és új, átélhető és megélhető. Minden magába fordul vissza, valahol befejezett és tökéletes, akár kör alakú, akár szabálytalan secco, az egyén teremtő erejének jelképét, a végtelenség szimbólumát fogalmazza meg.
A tárlatokhoz szorosan kapcsolódik Kiss Tanne István fotóművész önálló kiállítása is, amely nemcsak dokumentál, hanem egyben minden alkotó portréját is megrajzolja a fényképezőgép segítségével. A fotográfus végigkísérte a falfestmények születését, tanúja volt minden alkalomnak, amikor a képzőművész titkaiból felépítette a számára megőrzendő pillanatot. Sorsokat gondoz a papírlapokon, ahol az ember és a munka összetartozását mutatja meg. Egyetlen alkalommal, egyetlen kimetszett képpel állítja szembe az eltelt hónapok sok-sok kihasznált, vagy elveszett lehetőségét, így ábrázolva a nem mindennapi vállalkozást.
Mindhárom tárlat – a „Secco Falka I.” karakteres festményeivel, a „Körbe Ggörbe” képek hiteles tartalmukkal, míg Kiss Tanne István az „időt” is ábrázoló fotóival — igazolják a Teátrum Pincehely Galéria és Dranka-kör ünnepi vállalkozásait. A technikai elkülönülésben, de mégis szinkron munkában született alkotások 2012. novemberig látogathatók, és várják mindazokat, akik szemlélődve szeretnék megismerni az így megfogalmazott ismeretlent.
csókolom…
(egy befejezetlen képes gondolat)
Sok-sok évvel ezelőtt, egy tavaszi napon a mobiltelefonom zenéjére álmosan ébredtem, egy különös mondat társaságában kezdtem a napot. Hogyan, nem vett tőlem képet a műgyűjtő?… ismételgettem a fürdőszobában, a konyhában és a ruhásszekrény előtt. Elképzeltem, amint művészkollégáim sajnálgatnak és megértő pillantások mögé rejtett kárörvendéseiket leplezgetik e gondolatok hallatán… és várják, újra és újra, hogy elmondjam: hogyan, nem vett tőlem képet a műgyűjtő? Eme önkínzások közepette az órámra néztem, majd ellenőriztem magamat, a zakómhoz nem illő „Adidosz” papucsomat gyorsan lecseréltem utcai cipőmre, és botladozva átlépkedtem a bejárati ajtó előtt fekvő pulikutyáimat is… és csak ismételgettem, ismételgettem a válasz nélküli kérdést: hogyan, nem vett tőlem képet a műgyűjtő?... de a kapuhoz érve már másra lettem figyelmes. Laci szomszéd szaladt el mellettem, szinte ülő tartásban (van, aki így szalad) egy korábbi busz elérése reményében igyekezett… csak integethettem, mert tudtam, ilyenkor a hallókája ki van kapcsolva, hiába szóltam volna utána, hogy a reggeli borotválkozás után egy diónyi habot a fülénél hagyott. Ekkor egy kertszomszédunk, László rohanása miatt inkább hozzám fordult, és köszönés helyett csak annyit kérdezett, miért nem hívom valamelyik kutyámat „barátok közt”-nek? Értettem… értettem, de legyintettem… és indultam én is a buszhoz, haladtam a magam tempójával, és az útkereszteződésnél találkoztam Irénke nénivel (nem így hívják, csak — azért is — átkereszteltem) aki mindig, mindenhol Attilának szólít, és mostani találkozásunkkor is megkérdezte: megyünk, megyünk Attila fiam? Nem tetszően, de illendően köszönést mímelve hümmögtem valamit, és a következő 50 métert ennek a helyzetnek a feldolgozásával töltöttem — hihetetlen, hogy nem ismer fel, pedig az újságban is szerepelt már a nevem. Pár perc múlva a kocsma felől feltűnt egy utcánkban lakó férfi, aki biciklivel jött velem szemben, folyamatosan oldalára billenve szinte csak a jobb lábával hajtotta, lökte előre kerékpárját. Ő soha, semmilyen köszönésemre nem felel, csak néz és néz, immár 30 éve — most is így történt. Elhatároztam, hogy legközelebb majd azt mondom Neki, hogy hellóka, talán fogadja ezt az üdvözlésemet… igen ez jó lesz, így még nem köszöntem… motyogtam magamban és lassan már a megálló közelébe értem. Láttam a reggeli buszra várakozókat — a peronon sokan voltak, iskolások, munkába járók — gondoltam, így újra kellemetlen utazásom lesz. Beálltam a sorba és illendően köszöntem közelebb állóknak, és úgyszintén bólogattam a távolabb elhelyezkedőknek. Ekkor figyelmes lettem két ismerős kamasz lányra, Annára és Izabellára, akik mosolyogva közeledtek felém és hangosan üdvözöltek: csókolom, fogkrémesnek tetszik lenni!? Némán forgolódtam (ki lát még?), majd válasz nélkül, zavartan, nyálas zsebkendővel, törölgetni kezdtem a számat és az államat. Pirulva a biciklis emberre is gondoltam, aki biztosan ezért néz mindig hallgatagon, mert nem ismer fel, mondjuk a fogkrém miatt… de, de 30 éve mégsem lehetek fogkrémes? Talán most először köszöntek nekem így: csókolom… A bentről való kifelé figyelés-látás nehéz, hisz az idő múlását nem mutatja, nem láttatja a biztos, mindent megmutató tükörképet sem, amit csak alkalmanként pillanthatunk meg. Ilyen és kuszább és még bonyolultabb gondolatok közben próbáltam magyarázni az idő múlását, és hirtelen visszalépkedtem az időben. Tizenhat éves koromban én is, mint minden illendőséget tudó, falusi gyerek, a felnőtteknek csókolomot köszöntem... Abban az időben történt, hogy a szülőfalum plébánosa egy másik település templomának kb. 15 méter magasan elhelyezkedő vakablakainak festésével bízott meg. Többszáz éves, előkarcolt, szent figurákat festhettem újra, a feladat sok napon át tartott. Az egyik délután, biztonsági kötél nélkül mozogtam, tettem a dolgomat és az alig fél méter mély, íves ablakban — meggondolatlanul, a munka lázában — hirtelen leguggoltam és a falnak ért térdem rúgóként lökött el. Egyensúlyomat vesztve, talán ösztönösen kapkodva a levegőben, mondhatni az utolsó pillanatban mégis elkaptam egy állványdeszkát. Hosszú ideig mozdulni sem tudtam, az ott dolgozó segédmunkások vonszoltak le, miután az egész testemet átjáró remegés megszűnt. A földközeli biztonságban alkalmi kollegáimmal felnéztünk — én a balesetet alig kiheverve, mondjuk túlélve — bámultuk a magasságot és a most, már a félbehagyott falfestményeimet is. Hirtelen az egyik kőműves megtörve csendet, a secco felé mutatva csak annyit mondott: ott, az a vonal, körbe-görbe…
*Jelen lapszámunk fejléce Urbán Tibor munkája alapján készült.
A Secco Falka kiállítása
















Új szerzőink*:

Máger Ágnes 1971-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mestere: Sarkantyú Simon és Domanovszky Endre. 1972-75 között Derkovits-ösztöndíjas; 1974-ben Miskolc város ösztöndíját nyerte el; 1974: Téli Tárlat, Miskolc város díja; 1976: Tavaszi Tárlat, Salgótarján; 1978: Magyar Tájak, Országos Tájképfestészeti Biennále, Hatvan, ezüstdiploma; 1979: Bytom (PL), Lengyel Szakszervezet díja. 1971-től a miskolci művésztelepen él. Tájhangulatok mellett előszeretettel készít színházi jelmez-portrékat, egyházművészeti alkotásokat és illusztrációkat is. Fotó: Kiss Tanne István

Pásztor Márta 1967-ben született Miskolcon, Szikszón él. Tanító-népművelés szakon Nyíregyházán 1989-ben, néprajz szakon Debrecenben 2008-ban, képi ábrázolás-festészet szakon 2010-ben végzett a Nyíregyházi Főiskolán. 2012-ben mesterszakon zárja tanulmányait vizuális kultúra-inkluzív pedagógia szakon. 1996-tól képzőművészetet tanít a szikszói Művészeti Iskolában. 1992-től vesz részt kiállításokon szobraival és festményeivel. Három nemzetközi tárlaton szerepelt: Szabadkán (Szerbiában), Stockholmban (Svédországban) és Dróban (Olaszország). Szikszón és Tiszadobon köztéri szobra áll, játszóparkot is tervezett Szikszón és Encsen. Sok önálló munkája és gyerekekkel közösen készített alkotása látható Szikszó középületeiben és közterein. Fotó: Kiss Tanne István
* További (lapszámainkban korábban már publikált) szerzőink életrajzai, portréi az adatbázisban találhatóak.