Mezei Gábor első kötetének nyilvánvalóan a legszembetűnőbb újdonsága maga a forma. Az eddigi recepció is többek között a függelékszerűséget emelte ki, vagyis a két hasábba tördelt, betűrendben felsorakoztatott verseket, amihez maga a cím, illetve a fülszöveg kezdősora szolgáltatott apropót („Függelék egy…”), s természetesen idekapcsolható a Biblia kéthasábos tördelése is, amihez pedig szintén a fülszöveg első mondata ad megerősítést: „… apokrifhez.” Ezzel van szoros összefüggésben a jelen kritika címében jelzett kettősség is, amely végigvonul az egész köteten.

Egyrészt függő Mezei könyve, hiszen nagyon erőteljes kulturális kódokhoz kötődik, és nem függő, mert például a kortárs irodalomban divatos áramlatokat elkerüli. Ez utóbbi ellenére nem állítanám, éppen függősége miatt, hogy teljesen új útra lép — úgy tűnik, Mezei tisztában van azzal, hogy ez nem lehetséges, s azzal is, hogy a maximális dolog, amit tehet, az a párbeszédbe lépés.

Másrészt a kötetbeli alapszituáció, a teremtéstörténetben színre lépő Ádám alakját is kettősségek, ellentétek határozzák meg: „mire minden élőlényt elne- / vezett. saját magára sem volt kíváncsi. / elbújt előlük a sötétszobában. a tük- / röket letakarta. ne bámuljanak hideg / szemeik homokos üregeiből.” (üvegtest.) Ezek a kettősségek ugyanakkor látszat-kettősségek is, hiszen az első ember léte viszonyítási pontok nélküli, az idézett sorokban például a már megteremtett élőlények nem társak, nem hordoznak semmilyen társ-képzetet, mégis képesek társnélküliségét kifejezni. Ennek a helyzetnek az értelmezhetősége azonban korlátozott a versbeszélő számára, hiszen olyan hiátus ez, aminek megléte nem realizálható. Hiányokból építkező versnyelv ez, tökéletesen kifejezik ezt a kötet hasábjaiban megfigyelhető üres szakaszok – olykor csak egyetlen szöveg található az oldalpárokon. A Mezei által kizárólagossá tett központozás, a csak pontot használás monotóniája is hasonló meglátásokra vezethet: a színtiszta egyedüllétben nincsenek kérdések, és a mondathatárok sem működhetnek a már bevett módon — mert nincsenek hagyományos határok.

Mezei azonban nem rekeszti meg az alaphelyzetet Ádámnál. Az első ember alakjában ugyanis már eleve benne van minden történet: Éváé éppen úgy, mint a koldusé vagy az öngyilkosé. („szakadt férfi koldul az ajtóban. ha min- / dent neki adsz. megszégyeníted. […] tőlem nem te vettél el mindent. neki / nem is adhatnál semmit.” koldus.) Itt érzékelhető leginkább, ezekben az előre és visszamutató történetekben, hogy a szerző nem csupán kapcsolódni kíván az általa megidézett hagyományhoz, de annak kortársi olvasatát is kívánja adni azzal, hogy a mindenkori jelen horizontját is bevonja a versekbe, továbbá azzal, hogy hangsúlyozza a vers-én jelenbe vetettségét: „jövő és múlt a távolság tudatában jelenvalók.” (jelen.)

A könyv betűrendszerűségéből kikövetkeztethető intenció egyértelműen nem az elejétől a végéig történő olvasást preferálja, hiszen az ábécérend szerinti függeléket adott keresés szerint használjuk, azt választjuk ki, amelynek funkciója, tartalma éppen szükséges. Én magam ezen a ponton érzem nem eléggé kidolgozottnak az eredményt: a versek közötti kapcsolat nagyon erős, egyáltalán nem támogatja az egyenkénti, illetve alkalmankénti olvasást. Ez természetesen erény is lehetne, hiszen azt jelenti, hogy nem érdektelen Mezei írásmódja, ha mindez nem kerülne finom ellentmondásba a forma diktálta elképzelésekkel. A fülszöveg  ami jelen kötetnél különösen erős darab, már-már része a főszövegnek — megfogalmazása is inkább a körkörös olvasatot vizionálja: „Az emberi egyedüllétet jelentő kezdőpont és végpont felé tart, folytonos töredékességben.” Kezdő- és végpont jelen esetben ugyanaz, hiszen az első ember egyben az utolsó is. Ehhez az olvasói belátáshoz azonban nem lenne elegendő az alkalomszerű, egy-egy darabot kiragadó olvasás.

Mezei Gábor első kötete ugyanakkor kifejezetten figyelemreméltó kezdet. Nagyon pontos kérdéseket kezdeményez, nagyon izgalmas versnyelv használatával. A tökéletes magányt megtapasztaló Ádám létéből bontja ki az újraolvasás lehetőségét, s az értelmezés korlátozottságát is. Jól kidolgozott egyensúly ez, egyszerre érintkező és távolodó, ahogy a borítón található Michelangelo-festmény vázlatán is (nem) megfigyelhető: a teremtővel való kapcsolat, az ujjak nem láthatóak, de a kar felfelé ível.