Nem deszka, nem papír, nem vászon. Viszont recsegés, sercegés, és megfesthető atmoszféra. A Swans látnoka különleges: mintha baltával verné szét a bedeszkázott eget. Ez a látnok anyjáról beszél. Üvölt, mint a farkas, hitehagyott és őrült. Az újraélesztett Swans második stúdióalbuma két órás élmény. Nem szórakozás, nem háttérzaj. A The Seer-t inkább költészetként lehet befogadni, mint zeneként. Az extatikus tapasztalat, amit nyújt, hasonló természetű a poézis indukálta hatásokhoz. Minden zenéhez úgy kéne közelíteni, mint ehhez, egyszerre kéne megérteni és átélni más együttesek dalait is, de ez a hangzóanyag magától értetődően értelmeződik és érzékeltet, hatása alól kivonhatatlan a hallgatóság. Érzékletes filozófia, félórás dalokban.

A nyolcvanas évek elején indult post-punk zenekar inkább az idősebb generáció számára lehet kultikus, de mióta újraalakultak, fiatalodik a közönségük. 1997-ben feloszlott ugyan az együttes, de 2010-ben újraalakult, és a My Father Will Guide Me up a Rope to the Sky  című albummal robbant vissza a zenei életbe. A 13 éves szünet után a no wave zenekar alapvető stílusjegyei nem változtak, még mindig titokzatos atmoszférájú, monoton, minimalista és experimentális zenét hallunk, ha Swans lemezt teszünk be a lejátszóba. Gare egy interjúban azt nyilatkozta, ebben a lemezben minden benne van, amit valaha alkotott, és amihez valaha köze volt a Swans-nak. A kompakt munka valóban beleilleszkedik az eddigi albumok sorába, és különlegessé teszik az együttes régi tagjaival, vagy az azon kívül álló zenészekkel közösen készült dalok. Közreműködik pl. Jarboe, az egykor oszlopos tagja a bandának, és Karen O., a Yeah Yeah Yeahs-ből ismert énekesnő. Ezek a közös munkák kinyitják a dalok terét, különösen érdekes például Karen O. lágy hangja Gira baritonja mellett.

A The Seer dalaiban nem a dallam kap kiemelt szerepet, hanem az egyes hangok végletekig való ismétlése. A hallgató olyan feszültségbe csöppen így bele, ami kiszámíthatatlan folyammá válik. Mintha szertartásos sokkolás volna a kétórás lemez. Lágy és kifinomult összetevők váltakoznak erőszakos zajjal, de a különnemű elemek nem zavaró disszonanciát okoznak, hanem megágyaznak egymásnak. A többféle atmoszférát felidéző hanghatások egymásba folynak, és egészen különleges egyveleget adnak. Ha ezeket az összetevőket néznénk csak, akkor hatásvadász dekonstruktív zenére asszociálhatnánk, de itt nem erről van szó. Megteremtődik egy olyanféle ünnepélyesség, amely egyszerre szakrális és ösztönös. Ösztönös az energia és a feszültség, amit az ordítások, lihegések, csapkodások mögött hallunk, ünnepélyes az ismétlés, a kórus, Michael Gira baritonja.

Szakrálisak és állatiasak a szövegek is. Julio Cortázar egyszer azt nyilatkozta, hogy az irodalomban próbálja megvalósítani a filozófia feladatait. Az albumot hallgatva és értelmezve úgy tűnik fel, mintha ennek a zenének is ilyen céljai lennének. Talán a nyelvvel dolgozó irodalom egyszerűbben jut el eszmei szintekhez, mint a zene, de nagyon jól tudjuk, hogy az egyes zenei irányzatok nem függetleníthetők általában nyelvvel megfogalmazható esszenciáktól. Társadalmi vetületek, a világ megtapasztalása, egzisztencializmus mind említhető sok zenekar leírása során, amit a hangzás és a szöveg összefonásával, egymás kiegészítésével teremtenek meg. A Swans ezen albuma esetében olyan kulcsszavak írhatók fel, mint ártatlanság, bűn, őrület, hit, isten, determináltság, gonosz, és mindezek kapcsolata az énnel és élhetőséggel. A szövegek ugyan olykor kis nyelvi apparátussal dolgoznak, azonban a hangzással együtt teljes átértelmezésen esnek át. A The Apostate például a blessed szóval játszik el, a dal végére öklendezésszerűen ismételgeti a szentséget az énekes hátborzongató hatást keltve, az album címét adó dal szövege pedig összesen egy mondatból áll: "I see it all". Ezzel a redukáltsággal mindent el is mond a félórás szám, amiben az instrumentális elemek tökéletesen érzékeltetik a nyelvileg ki nem fejezhető oldalait a témának. Lerágott csont nyelviségről beszélni bármilyen téma kapcsán, de vannak olyan bölcsészreflexek, amelyek okkor gyümölcsöző szempontokká válhatnak, ilyen talán ez is. Néha előtérbe kerül a nyelvi asszociáció, vagy a hangok keresésével bemutatott kifejezhetetlenség, érzelmi felfokozottság. A töredezett nyelven vagy épp pátoszos hangon megénekelt szavak nem adnak megfogalmazható mondanivalót, de ahogy felvillannak, megadják azt a teret, amibe a zene által felidézett atmoszférát helyezhetjük. Apró kiindulópontok ezek, kapaszkodók, amik lehetővé teszik a mélyebb és mélyebb átélését a zenének.

Szélsőséges és meghatározó élmény a The Seer. Intellektuális ajándék, érzelmi sokk, átformáló extázis. Két óra egy bizarr világban.

Ízelítő az új albumról