Multikulturalizmus, nomadizmus, kettős/többszörös identitás. Felkapott, már-már agyonhasznált, mégis sok izgalmas vitát kiváltó terminusok ezek, melyekkel igen gyakran találkozhatunk a napjaink társadalmi folyamatairól szóló diskurzusban, s az ide csatlakozó posztkolonialista irodalomelméletek szövegeiben. „lehet, hogy a (poszt)modern nomadizmus izgalmasnak hangzik a fülünkben, de komoly kihívás, akiknek ezzel mindegyre szembesülniük kell.” — ez a mondat viszont már egy verseskötet utószavából származik. Domokos Johanna kezdi így az exil(e), elixí(e)r szövegeihez fűzött kommentárt, ezzel máris kultúratudományi horizontba helyezve a három nyelven (magyarul, angolul és németül) íródott műveinek rendhagyó gyűjteményét. Azt a szorgalmas olvasót, aki az elejétől a vége felé haladva tanulmányozta a kötetet (vajon van-e ilyen?), az addig látott versanyag szerencsére már meggyőzhette arról, hogy Domokos lírája — habár megközelíthető a fent emlegetett fogalmak felől — ennél jóval tágabb játékteret biztosít az értelmezés számára.

A többnyelvűség nyilvánvalóan mindennapi tapasztalataiból fakadó problémát jelent az Erdélyből származó, majd a világ számos pontján élő alkotó számára, aki a magyaron kívül még hat nyelvet használ hol irodalomkutatóként, hol költőként. Habár eddigi könyvei jobbára Magyarországon jelentek meg, sorsa egy fokon kívülállóvá avatja őt a kortárs irodalmi közegben: az is izgalmas lehet tehát számunkra, hogy bírnak-e Domokos művei olyasfajta mássággal, mely nem pusztán a nyelvek váltogatásában mutatkozik meg, hanem a versszervező erők szokatlanként, kevéssé ismerősként érzékelt dinamikájában.

Az bizonyos, hogy a kötetet vizuális megjelenése (a design Lőrincz Gergelyt dicséri) már önmagában is csábítóan újszerűvé teszi. Az exi(e)l, elixí(e)r — akárcsak a magyar kiadók palettáján üde színfoltként jelenlévő Pluralica többi kiadványa — puritán szépségű könyv, olyan anyagból, hogy egy Greenpeace-aktivista is nyugodt lélekkel kiteheti a polcára. A szemet azonban nem csupán a matt árnyalatok, és a háromnyelvűséget ötletesen érzékeltető, minimalista borítógrafika készteti elidőzésre: a nomád-lét erőteljes szimbólumaként ugyanis egy úttest képe kígyózik végig a szétnyitott oldalakon, amely hol nyílegyenesen fut, hol nagy kanyarokat vesz, s a szövegek mindig ennek mentén bukkannak fel. A változatos tipográfiai elrendezés lehetséges jelentéseivel persze sokat el lehet játszani: az úttest hol elválasztja, hol összeköti az angol/német/magyar sorokat, miközben esetenként maga is ki vizuális költeménnyé válik a rá íródó szavaknak köszönhetően.

De miként áll össze egy háromnyelvű verseskötet? Az exil(e), elixí(e)r legfontosabb vonása, hogy a benne szereplő szövegek nem egyszerűen egymás fordításai, inkább átiratok. Azt az alapvető hermeneutikai belátást tehát, mely szerint a fordítás egyúttal mindig interpretáció, ezek a versek úgy viszik tovább, hogy valóban (át)értelmezik, újra-és újraírják variánsaikat. Érdemes végigkövetni ezeket az apró, a jelentésmódosulás szempontjából mégis téttel bíró változásokat. Vajon elárul-e valamit a megszólalás egy-egy adott nyelvben megnyíló lehetőségeiről, az, hogy a vágyat, mely magyarul úgy jut kifejezésre, hogy „nemcsak szólni akarok / hanem beszédben lenni”, az angol beszélő a személytelen infinitivussal fejezi ki („not only to speak / to support the dialogue”) míg a német változatban a „szólás” immár „tökéletességre” cserélődik fel („ich will nicht nur / vollkomenheit / sondern zwiesprache halten”)? S az vajon rólam, a magyar anyanyelvű olvasóról, vagy a szerzőről árul-e el valamit, hogy mégiscsak az első sorpár az, amely a három közül nem csupán a fül számára legszebbnek, de a legösszetettebbnek is bizonyul? Nem ritka továbbá az sem, hogy, a kötetben felskiccelt emigráns-figurákhoz hasonlóan egy-egy szöveg is bilingvissé válik („welcome / the honvágy this ebb and flow”). Ez a — jelen esetben persze nagyon is tudatosan alkalmazott — kevertség jellemzi már a címet is, melyben a két szó egymáshoz való viszonya sokáig talányos marad. Mi az, ami a hangzásbeli hasonlóságon túlmutató kapcsolódási pontot létesít a száműzetést jelentő exil(e), s az arab eredetű kifejezés között, mely eredetileg magát a halhatatlanságot biztosító bölcsek kövét jelölte? A kötet utolsó, azonos címet viselő verse mintha erre a kérdésre adna választ: „exil / hogy ahol megszülettél / sohase haljál meg”.

A könyvborítótól az utolsó költeményig végigfutó úttest tehát csupa olyan szöveg mellett halad el, melyek maguk is szüntelenül az úton levésként, költözésként („költözések során vannak helyek / melyekbe beleragad a lélek”), „packing and unpacking”-ként leírt állapot hiteles megjelenítésére tesznek kísérletet. A lírai én sajátos eredetmítoszaként az eredettől való elszakadást beszéli el, s megszólalásának tétjévé az válik, hogy miként építheti fel magát az identitáskonstruálás megszokott kellékei nélkül. A versek középpontjában tehát nem a személyiség nyelvi rögzíthetetlenségeként megnevezhető problémacsokor áll — az olykor kissé didaktikus megnyilatkozásokban tetten érhető gondolkodásmód szerint a nomád lét éppen, hogy az individuum felértékelődéséhez vezet, gyümölcse a külső változásokkal szembehelyezett benső lényegiség megőrzése: „észrevettem hogy az állomásnak / sincsenek gyökerei / ahová mész / benned van minden idők és helyek”. Invenciózusabb a sweet, homes-ban található kijelentés, melyben a sortörés termékeny feszültséget teremt az egyetemes otthon-vízió és a kötet világában legfontosabb értékkategóriaként tételezett egyediség között: „mert az otthon mindenki / egyenkénti arca felé történő / odafordulás”. A nem is annyira gyökértelenségként, inkább ezerfelé való kötődésként megjelenített vándormadár-sors meghatározás-kísérletei egybefonódnak a többnyelvűségre vonatkozó reflexiókkal, melyek szerencsére nem kívánják mindig ugyanazt sugallni. Vannak sorok, melyekben szintén az individualitás ünneplése köszön vissza („hiszen minden ember külön nyelv”), máshol a megértés nem tisztán nyelvi dimenziói kerülnek előtérbe: „kézben / kevésbé értett nyelven / egy kötet […] együtt / indul a gondolat / és ugyanannyira adok és kapok / mint amikor értem”. A legfontosabb, melyet az exil(e), elixí(e)r szerint kultúrák, világok között őrlődve tehetünk, azonban a „a próbálkozó mondás / a próbálkozó értés […] igényelt ráfigyelés.”

Valószínűleg a migráns-tematika kitüntetettsége is összefüggésbe hozható azzal, hogy a kötetet néhány, inkább bölcseleti irányultságú, a személyesség grammatikai jelölőitől mentes szövegtől eltekintve a vallomásos hangnem uralja. Bizonyos sorok mintegy felhívnak az önéletrajzi olvasásra: „hátam mögött másik fiam / szól valamit és átmozdul balra / valahol elől gyors léptekkel / párom pici lányt tol”. (A lírai autobiográfia létrehozásának szándéka akkor a legszembetűnőbb, amikor az életút-toposz képi manifesztációjaként a vándorlások során bejárt városok neve kerül — feltételezhetően időrendi sorrendben — arra a bizonyos úttestre.) A vallomástevő hang azonban egyúttal a reflexióhoz szükséges distancia megteremtésére törekszik, olyasféle nyugalmi egyensúlyra, amiről ezek a sorok is tanúskodnak: „és ez a változás az otthonom / mely attól egyensúly / hogy benne az ismert és ismeretlen / régi és új”. Mindez egy fegyelmezett, simára csiszolt, hol kissé teoretikus, hol meditatív versnyelvet eredményez (ezt a visszafogottságot tükrözi a kizárólag kisbetűs, írásjelek nélküli szövegkép is), melybe visszaíródik a földrajzi térben távoliként tételezett hagyomány: „out of grinding / singing / the twelve masons / withdraw”. Domokos a már emlegetett utószóban maga tárja fel azt a három művészeti alkotást — a Lunchtime atop a Skyscraper nevű hírneves fotót a New York-i építőmunkásokkal, Ingeborg Bachman Szimultán című novelláját, s Kőmíves Kelemenné balladáját – melyeket mintegy az addigi sorsát meghatározó három kultúra jelölőjeként szőtt bele a kötetbe. Nos, ebből a felsorolásból bizonnyal a legutóbbi szöveg az, melynek hatása a szerző által nyújtott segítség nélkül is erőteljesen érzékelhető. Különösen izgalmas, amikor a népballadai motívumhoz társuló anaforikus, szaggatott, kihagyásos versbeszéd mintegy magára talál az angol nyelvű szövegek hasonló jellegzetességekkel bíró dikciójában.

Az a fajta poétikai-elméleti tudatosság, amelyről az utószó is árulkodik, olykor azonban túlzott kiszámíthatósághoz vezet, avagy igencsak papírízű, az líraolvasás érzéki tapasztalatrétegét gazdagítani képtelen megoldásokat szül. A rom, őzek „többnyelvű szavaknak / könnyed szökellés[é]”-ről szól, s az egész kötetet behálózó, egy-egy betű elvételén/betoldásán alapuló szójátékok („multi/atti/tude”, „land/e/scape”) elmések, ám a verstesthez való szerves hozzátartozásról, avagy őzszökellésnyi könnyedségről nem mindig tanúskodnak. S ismét csak érdekes, hogy mit bír el az egyik, s mit a másik nyelv. Ami angolul cseppet sem zavaró („it is not unusual that you are strange for others / but the aesthetics of separation / as the basic dimension / of existence”), annak magyar átirata már a túlírtság, a képzavarba csúszó absztrakció benyomását kelti: „nem az a szokatlan / hogy idegen vagyok másoknak / hanem a szét esztétikája / a lét súlya önmaga többszörözött formáiban / feszül”. (Igaz, nem angol anyanyelvű olvasóként igencsak vékony jégen járok, mikor efféle kijelentéseket teszek.) A versekből kisugárzó műveltség és iskolázottság szépen érvényesül azonban a szövegközi utalásokkal való bánásmódban. A szerző jó hagyományérzékkel szövi bele a tizenkét, kőművesbe a József Attila-idézetet („climb up the / branch of nothing”), s az is megkapó, amikor a „poros utasok a szavak / nem kérnek semmit / fáradtak aludni szeretnének” sorok német parafrázisából Rilke Die Engelje zeng ki: „alle müde münden würden gern schlafen”.

„a sokféle váltott másság, nyelv és kultúrkör legjobb esetben nem csak a sehol, hanem a mindig otthon levés érzetét adja” — írja Domokos Johanna a már sokat idézett utószóban. Nos, arról az exil(e), elixí(e)r sem tudott teljes mértékben meggyőzni, hogy a „mindig otthon levés érzete” megélhető. Arról viszont igen, hogy érdemes minden lehetséges erőfeszítést megtenni ama sokféle másság, s a változásban mindig újraalakuló önmagam megértésére.