Úgy érzi, állva is tudna már aludni, mint a lovak. Sokan vannak a hajnali vonaton, nincs hely, állni kell, mintha kicsit jótállni is, hogy ne csak baszdmegeket halljon az iskolákba igyekvőktől. Van egy fiú, Orwellt igyekszik eladni társainak, „az Állatfarm csak százharminc oldal”. Felszisszen benne a tanár. Már csak így lehet? A mennyiség számít, itt is?

Hatórányi igavonás után hosszan nézi, ahogy a gyerekek az óvoda udvarán nyargalnak. Vidámak, szertelenek, akár a csikók a karámban. Ahogy a hároméves megpillantja, kezeit széttárva vágtat hozzá. Arcát vállgödrébe fúrja, s úgy mondja: hiányoztál nekem. Kétpercnyi szerelmeskedés után nyargal is vissza társaihoz, elköszön.

Gyere, játsszunk!, szól a kapun kilépve, s már ívben feszül a háta, karját lendíti, nyihahaaa, mondja, pfüüü, prüszköl, fejét rázza, s fut, szalad. Felsóhajt. Ma is így mennek hát haza, lovacskázva, gondolja, s utánairamodik.

Fodor Tünde