Az első diszkosz, hogy repedtsarkú. A második, hogy szeretem.

Gyanús volt mindenkinek, hogy ez az egész előbb vagy utóbb szerencsétlenségbe torkollik, de azért lelkesen jártak a Diszkoszba, és gyártották a szóvicceket az ablaküveg meg a kockásterítő ürügyén. Hogy ez akkor most dísz, ez a nagy barna sörfolt? Vagy a nikotin sárgája a függönyökön? Dísz kosz? Ehhez hasonlók és rosszabbak. De a tulajdonos, ez a derék, volt másodosztályú sportoló nem haragudott semmiért, amíg ittak, addig nem, és hát ittak, na, azt nem lehet mondani.

A Diszkosz maga volt a megtestesült nyugalom, a nyugalom otthona, és az sem zavart meg senkit, hogy neve ellenére tulajdonképpen egy alumínium hasáb épület volt, valahol a vasútállomás és a kupolás templom között elterülő placcon. Kora reggel nyitott, és kora este zárt, délelőtt volt a legforgalmasabb, aztán legközelebb, értelemszerűen, négy óra után. És a Diszkoszban ezután hamarosan véget is ért a nap. A levitézlett sportolók gyakran kötnek ki saválló kocsmapultok mögött, barátjuk a linóleum meg az instant kávé, nem beszélve a havannabarna szigetelőszalagról, ami mindent összeköt mindennel, lelket a lélekkel, hogy ilyen messzire merészkedjünk, bár végülis ez az előzőekre is igaz valamennyire.

Ezt már nem én mondom, hanem a sportoló, amikor az ablaküvegre próbál egy kartonlapot rögzíteni, aminek kézzel írott, nagybetűs szövege arról értesíti a közeli gimnázium decens tanulóit, hogy jófejség ide, jófejség oda, Diszkosz bácsi ide, Diszkosz bácsi oda, meg a becsapós személyigazolvány cserélgetésekből is éppen elég, szóval, hogy nem a jófejségről van szó, de a minisztériumi határozat, az mégsem akármi, pláne, ha az sűrű ellenőrzésekkel kiegészítve van foganatosítva, és hát kinek van szüksége a bajra, főleg ilyen vérverejtékes apró bevétel mellett, mint amilyen az övé. Szóval, hogy ezentúl nincs pia, még érettségizőknek se, vagy legalábbis délelőtt, hivatali időben nincsen.

Azon még elgondolkodik, hogy odaírja-e rá, hogy „ma még utoljára”, de a négy harmadikos diák a teraszon éppen most akar új kör hosszúlépést rendelni. Rájuk néz. Szereti őket. Csak ne hívnák Diszkosz bácsinak folyton. Milyen bácsi? Negyvennyolc éves. Tehet ő arról, hogy sportolóban az már nyugdíjas?

Szóval hoz nekik még egy utolsó kört, de már nagyon elege van.

És ebben a pillanatban nem is az, hogy felgyorsulnak, hanem inkább felsűrűsödnek az események. Diszkosz úr, amikor éppen a szódát tölti a bor után a poharakba, a reluxa résein keresztül észreveszi, hogy az iskola felől két tanár érkezik a teraszhoz, a biológia meg a kémia szakos (de mit keresnek itt délután kettőkor?), és ezen annyira meglepődik, hogy alig tudja kiolvasni a túloldalon parkoló autó oldalán a VPOP feliratot.

Diszkosz úr jól tudja, amit mi nem, hogy a harmadikos fiúk éppen a biológiai és a kémia órájukat lógták el, de akkor, ha jól számolja, ezek a derék tanárok ebben az időpontban meg éppen az értekezletről surranhattak ki. A VPOP kombi ajtai most nyílnak a túloldalon. (A civilruhás tuti fogyasztóvédő.) Diszkosz úr közben túlfolyatja a szódát, úszik a saválló felület, a tanárok odaérnek a fiúkhoz, a VPOP kombi kiürül, a víz felforrt, a kettes asztal újra rendel, Diszkosz úr pedig azt vizionálja éppen, amikor már a tornacipőjére folyik a szóda, hogy a VPOP, a fogyasztóvédelem, a kupolás templom csuhásai, a Vasvári Pál Gimnázium meg a Jézusmáriaszentjózsef együtt fogják bezáratni a Diszkoszt (egyébként teljes joggal, teszi hozzá magában), és akkor mi lesz, hol van még a valódi nyugdíj, a tévében meg pont a Barátok közt promója megy.

És ekkor szinte varázsütésre, így szokták mondani, szinte egyszerre megoldódik minden: a biológia- és a kémiatanár a didaktikai kocsmalátogatás irányzatának egyfajta csúcspontjaként megköszönik a harmadikos fiúknak, hogy eddig foglalták nekik a helyet, határozottan távozásra szólítják föl őket, majd nekiállnak a maradék hosszúlépéseknek és szendvicseknek. A túloldalon a VPOP kombi tartalma elindul a szemközti fagyizó felé, a szódásüveg kifogy, a villanyrezsó leállítja magát, a kettes asztal egy pillanatra elcsöndesedik, Berényi Miklós mégsem hunyt el, kezdődhet a betelefonálós játék, és egy pillanatra mintha a kupolás templom fölött egy jókora sugárzó szem rajzolódna ki a napkorongból; amikor viszont belép a napóleonkonyak-függő, folyvást szerelmes, ámde mindig nagyon szomorú panelköltő, és persze megint nem ért semmit, megint fogalma sincs az egészről, és rákezd, hogy ő éppen most készült el ezzel a verssel, és az első útja idevezetett.

Az első diszkosz, hogy repedtsarkú. A második, hogy szeretem.

És ekkor már sok volt a napból, a negyvennyolc évből volt sok, meg a hülye harmadikosokból, és hogy miért szól mindig hangosabban az a rohadt tévé, amikor reklámokat adnak, és a visszavonult sportoló ekkor magához veszi a diszkoszait, szám szerint tizenkettő magas peremű borsodis tálcát, kiáll az ajtóba. Felveszi az alapállást. Nem érzi rozsdásnak. Az egyik diszkoszért nyúl. Először a kémiatanár kap, aztán a kettes asztal egy része, a biológia szakos megússza, mert alacsony, a négy harmadikos a vádlijára, a sekrestyés a derekára, és már csak a VPOP-seknek kell kijönniük a fagyizóból, ha mernek.

A költő már megkapta az elsőt odabent.

Mert ilyen kurva stresszben nem lehet élni.