— Giacomo! Oh, a kis Giacomo! Milyen remekül játszott! — morfondírozott magában Szindbád, miközben a híd korlátjának dőlve azon töprengett, belevesse-e magát a habosan zúgó Dunába. Nézte az alant kavargó vizet, a sejtelmes, tarajos hullámokat, milyen viharosak, milyen ziláltak, mint a nők haja a szerelemben, gondolta, s eszébe jutott, hogy ugyanígy ácsorgott a híd karfájára könyökölve egyszer, még valamikor a tízes években. Fiatal volt, fiatal és szerelmes. Akkortájt mohón lapozgatta a Nyugatot, micsoda írók éltek akkoriban! És micsoda költők! A nagy nemzedék, ahogy később emlegették őket. Elmosolyodott magában, amikor arra eszmélt, hogy Margit haját látja lebegni a Duna fodraiban. Margit minden sorát elolvasta, mennyire tehetséges volt s mennyire szerencsétlen, és halála, istenem, mennyire felkavarta, a spanyolnátha vitte el, méltatlanul és ostobán. Akkortájt, amikor ő feltűnt a lap hasábjain, Margit is meg-megjelent, „Jaj, könnyítő könnyek után hova kell mennem?” — írta a Hiábavaló… című versében. Az ő őszi útját elbeszélő novellát vajon olvasta-e Margit? Ő akkor még csak százhárom éves volt, de rajongott a fiatal nőkért, akikben az élet tobzódását, könnyedségét, játékosságát látta. Ha boldogtalan volt, fellapozta a nemrégiben megjelent táncjátékot, A fából faragott királyfit, de a királykisasszony, a tündér és a királyfi históriája nem vigasztalta meg, sőt, inkább elszomorította. Szindbád sokszor volt szomorú, reménytelenül szerelmes, s éjszakánként gyakran kóborolt magányosan a kongó sikátorok között, míg a tündérre és a királykisasszonyra gondolt. Éjszaka a dolgok elvetik álarcukat, éjszaka minden megváltozik, olvasta Szindbád. Igen, éjszaka semmi sem olyan, mint nappal, a hold higanyba mártja a tájat, mint hajdan, amikor ifjú korában, a podolini utcákat róva látni vélte az ezüstösen ragyogó háztetőkön végigfutó jegenye-árnyékokat, ő pedig lángoló szívvel sétált fel-alá imádottja félig nyitott ablaka alatt.

A holdfény, emlékezett vissza Szindbád, Velencében is fényesen villogott a karcsú gondolák orrdíszére hullva, míg a csillagok cinkosan pillantottak a szerelem örvényeibe bocsátkozó, gáláns szoknyapecér, Giacomo viselt dolgaira. Oh, igen, a hajósnak eszébe jutott a nevezetes 1755-ös esztendő ősze, amikor ők ketten oly vígan múlatták az időt a lagúnák városában mindaddig, amíg a tiszta, jószagú Bonafade grófnő, aki apjával együtt tőrbe csalta a hódítót, nem kezdett el a szenvedélytől kábultan, meztelenül rohangálni a Szent Márk téren, azt kiáltozva, hogy vezessék szeretőjéhez, Giacomohoz. Szindbád nemcsak erre a történetre emlékezett, hanem arra is, hogy a szerencsétlen asszonyt bezárták a kórházba, ahonnan csak öt esztendő múlva szabadult. Ezután koldusbotra jutott: soha többé nem lett ép, s nem lett jószagú. És Szindbád, miközben ama híd korlátjának dőlve latolgatta esélyeit, s az örvénylő Dunába pillantott, látta a velencei hullámokat, hallotta Giacomo sóhaját, amint a poroszló átvezeti a Rio di Palazzo fölötti fedett hídon az ólombörtönbe, de érezni vélte azt a remegést is a talpa alatt, amelyet a kalandor érezhetett, amikor a lisszaboni földrengés előmozgása november elsején reggel megremegtette a Dózse-palota kényes árkádjait.

Ez a félelmetes élmény is föltolult lelkében most, amikor ama híres folyóiratban közzétett szöveg születésének századik évfordulóját ünnepelték Pesten.

Szindbád, aki ott volt egykor a műből készült táncjáték premierjén, az Operaházban, de tapsolt később a balett alapján komponált szvit bemutatóján is, most, az előadóteremben, szerényen meghúzódott az érdeklődők között. Látta, amint szólásra emelkedtek az akadémikusok. Számos izgalmas mondatot hallott a halhatatlan opuszról. A hosszúra nyúlt első kávészünet után egy élemedett korú zenetörténész lépett a mikrofonhoz. Éneklő hangon ismertette új kutatási eredményeit, s meglobogtatott egy szakadozott irattömböt, amelyről azt állította, hogy a közelmúltban került elő Bartók hagyatékából. Részletesen, mondhatni roppant unalmasan elemezte a munkafüzet szétszórt és értelmezhetetlen foltjait. Hozzátette, hogy voltaképpen az egész nem érdemes különösebb tudományos figyelemre, hiszen teli van kávéscsésze-foltokkal. A Mester bizonyára amolyan alátétnek használta munka közben. A tudós beszámolt arról, hogy az irkában mindössze tizenkét szennyfoltot talált, közöttük néhány amolyan tintapacának látszik, míg mások afféle nemes borok ráncosra száradt csöppjeinek tűnnek. Szindbád időnként elfojtott magában egy-egy ásítást, s roppant ügyelt arra, nehogy elnyomja az álom. Pillantása az előtte ülő hölgy nyakára esett, és lelkében sok finoman ívelt női váll képe rajzolódott ki, s amíg a zenész az izgalmas ábrákba rendeződött italnyomok struktúráját emlegette, ő képzeletben mohón kalandozott a megidézett nők nyakszirtjének angyali pihéi között.

— Kér egy lazacos szendvicset? — kérdezte a szalonban rendezett záró fogadáson, boros pohárral a kezében a mellette álló, s hegedűjét szorongató ifjú zenész lányt, akinek rebbenő mosolya ismét megdobogtatta reszketeg szívét, s akinek nyakszirtjén lazán bomlottak egybe csillámló hajszálai.

De még mielőtt a fiatal teremtés válaszolhatott volna, a közelükben lévő zongorához leült egy nyolc-tízéves forma kisfiú.

A rendezvény háziasszonya csendet kért és felkonferálta az est meglepetését. Azt állította, következik egy csodagyerek: Giacomo… Szindbád, aki ekkor már elég sok bort ivott, nem értette jól a legényke vezetéknevét. Mit is mondott a műsorvezető? Meyerbeer? Puccini? Casanova?

Nem volt idő a töprengésre. A kiskölyök föltette a zongorára az imént bemutatott, értéktelennek tartott füzetet, s rázendített. Mindenki megdöbbent. — Hihetetlen! — néztek egymásra a tudósok. — Elképesztő! — suttogták.

Giacomo a borfoltokból, mint partitúrából, elővarázsolta a zenét. Könnyeden játszott, áradóan, ugyanakkor fegyelmezetten. Életre kelt A fából faragott királyfi.

A felfoghatatlan előadás után fölzúgott a taps. A gyerek meghajolt, s benyúlt mellénykéje zsebébe. Előkapott egy ceruzát, ráfirkantott vele valamit a füzet címlapjára, s az egészet odadobta a zongoraszékre.

A közönség éljenezte a csodát, ő pedig megköszönte a tetszésnyilvánításokat. A rögtönzött koncert hallgatói köréje sereglettek, mindenki hangosan kiáltotta: „Vivát, Giacomo! Vivát!” A nagy forgatagban azonban észre sem vették, hogy egyszer csak nyomtalanul eltűnt. Hiába szólongatták, hívogatták, futkostak ide-oda, nem került elő. Szindbád átverekedte magát a tömegen, s odalépett a zongoraszékhez. A bortól el-elhomályosuló tekintettel próbálta megfejteni a gyermeki kézírást. Nem látta jól. Talán azt betűzte ki: „Diszkosz tizenkettő”. Talán.

Később sem tudta pontosan felidézni, mit is látott pontosan a viseltes munkafüzet elején. Csak állt a hídon. „Milyen remekül játszott!” — töprengett magában, s amíg az alant elsuhanó víz hullámaiban megcsillanni látta a hold higanycseppjeit, a hegedűs leány hajszálai úsztak el szomorú arca előtt.