Az idegen

Az úton ritkán járnak autók. Közülünk csupán hétnek van. A hétből három használja rendszeresen, másik három hébe-korba, egy sohasem. Ez utóbbi jármű egy pajtában áll úgy két évtizede, tyúkok generációi nőttek föl benne. A faluba vezető utat azonban a másik hat se szokta koptatni. Azt szinte kizárólag a néhanapján hozzánk vetődő teherautók használják, meg a rendőrök havonta egyszer, mikor ellátogatnak közénk, hogy megnézzék, élünk-e még, és emlékeztessenek minket arra: nem vagyunk egyedül. Az út kátyús, a széle töredezett, csak nagy odafigyeléssel és óvatossággal lehet haladni rajta. Időről időre a tapasztalatlanabb sofőrök tengelytörést is szenvednek, és istentelenül káromkodva toppannak be a faluszéli kurta kocsmába. Ott többnyire erőszakosan követelik az azonnali segítséget, fenyegetőznek és hangoskodnak, míg ki nem penderítik őket a kocsmatöltelékek, a kártyázók vagy a sakkozók, esetleg a dámajáték rabjai. A mi falunk nem a vendégszeretetéről nevezetes. Igazság szerint a mi falunk semmiről sem nevezetes, csak arról, hogy magasról teszünk a külvilágra, mert megtehetjük, hiszen jól élünk, ugyanis egyszer valaki alapítványt tett értünk, amiből még az unokáink is boldogulni fognak. Állítólag egy óriás tette meg ezt a szívességet az őseinknek; egy óriás, aki a hegyeinkben kószált. Minden bizonnyal így lehetett, bár manapság már hegyeink sincsenek.

            A nyalka legény is teherautót vezetett, sprotnit hozott a szatócsboltunkba, míg árokba nem fordult a határban. A sprotnit aztán talicskával tolták be az alvégiek, mert ők hírhedett talicskások. A nyalka legény orrát lógatva a faluvégi kurta kocsmába ballagott, kért egy kávét, kapott, leült, ijedten nézelődött, köszönt. Visszaköszöntek neki a kocsmatöltelékek, bólintottak felé a dámajáték rabjai, hümmögtek a kártyások és dörmögtek a bajszuk alatt a sakkozók. Nem mutatták, mégis egytől egyig mind örültek, hogy nem szentségel, nem szidja az utunkat. És nemcsak örültek, de egyenesen rokonszenvesnek találták a nyalka legényt.

Épp akkor járt arra a harmonikás tanácsnok. Ez egy buta arcú, vörös orrú atyafink, aki a falunk bírájának öt tanácsadója közül az egyik, következésképp mindenhez ért, ráadásul mindenhez jobban. Ezen felül valamennyi ünnepünkön órák hosszat huzigálja és nyomkodja a tangóharmonikáját, amiből ily módon gyalázatosan hamis hangok áradnak a füleinkbe, s ezt nevezi ő művészetnek. Ennek ellenére néhányan kedvelik, mert egyfelől mégiscsak tanácsnok, vagyis több kell legyen az esze a többségnél; másfelől meg ki tudja, nem tényleg az ő muzsikája-e a művészet, ami azért, lássuk be, valamiféle tisztelnivaló dolog lehet bizonyára.

            Elég az hozzá, hogy a harmonikás tanácsnok bekukkantott a kocsmába és megpillantotta a nyalka legényt. S mivel a harmonikás tanácsnok - a legtöbb falunkbélitől eltérően - barátkozó természetű ember, szívélyesen meginvitálta magához az idegent. Az még nem heverte ki teljesen az árokba borulás okozta sokkot, pedig az alvégiek már tolták befelé a temérdek sprotnit, hát rábólintott a meghívásra. Egymás mellett lépkedtek, a harmonikás tanácsnok meg a nyalka legény, beszélgettek. Pontosabban a harmonikás pofázott feszt, ahogy szokott, teli szájjal dicsekedett a falunkkal, főleg az alapítványt tévő óriással meg a toronnyal, amelynek a tetejére állítólag ezerhatszázhuszonnyolc lépcsőn felhágva lehet följutni, de mindezidáig még senki nem volt erre képes. Ami nagy kár, okoskodott a tanácsnok, mert csudaszép a kilátás odaföntről! A nyalka legény ekkor már bitang rosszul érezte magát, a belei csúnyán háborogtak. Csakhogy nem mert közbevágni és az illemhely holléte után tudakozódni, mert félénk és udvarias ember volt, inkább szeppenten hallgatta, hogy milyen bölcs tanácsokkal látja el a harmonikás a bírót, aki olykor megfogadja azokat, máskor viszont nem. Utóbbi esetekben hülyeségeket művel. A maga esze után. A vadmarha! Hogy ezt megbeszélték, a harmonikás tanácsnok nagylelkűen megígérte a nyalka legénynek, hogy hamarosan játszik neki a harmonikáján. Ekkorra azonban az idegen már semmi másra nem tudott gondolni, csak egy meglehetős reterátra. Sőt! A reterátra úgy általában, azaz egy általános reterát-etalonra, egy ürítő-komplexumra, amely kizárólag őt várja.

Mikor átlépték a harmonikás tanácsnok házának kapuját, a nyalka legény felnyögött (Úristen, beszarok!), azzal sután elügetett a kert végébe, letolta a nadrágját és végigfosta a szamócákat meg a lába szárát. A konyhaablakból a harmonikás tanácsnok nyúlfogú lánya tátott szájjal figyelte mindezt, no, meg az idegen lába közt himbálózó ígéretes férfiasságot. Orcáin azon nyomban a szerelem lázrózsái gyulladtak vérnél is vörösebbre. A nyalka legény, persze, nem vette észre, hogy figyelik, éppen a szőlőlugasról tépkedett levelekkel tisztogatta magát és homokot kapart a keletkezett rondaságra, ahogyan a kutyák szoktak. Ebbéli foglalatosságában a harmonikás zavarta meg: nyakában lógott a hangszere és rá is zendített emberül - ott, a kert végében, Isten szabad ege alatt. Az idegen, vesztére, kiváló zenei hallással bírt, miáltal a harmonikaszó olyan fájdalommal csikart a dobhártyájába, ahogyan korábban a hasmenés a belei közé. Úgy érezte, ezt a blaszfémiát képtelen sokáig elviselni, s menten eldöntötte magában, hogy bármit megtesz, csak szabaduljon ettől a nyekergéstől mielőbb. Ezért gondolkodás nélkül igent mondott a nyúlfogú lánynak, amint az hozzá lépett, és reszkető hangon, a felindultságtól dadogva megkérte a kezét. Két óra múlva házasok voltak, elvonultak a torony lábánál épült szükségkunyhóba, és négy óra elteltével a nyúlfogú lány büszkén teregette a piros foltos lepedőt a közeli körtefa utcára hajló ágaira.

            Csakhamar a faluvégi kurta kocsma szomszédságában építettek házat: a teherautó árából meg a lány hozományából egy kétszobásra futotta. A nyalka legény sem idegen többé, de a sokkot, ami érte, máig sem heverte ki.

A festő

Egy napon ellátogatott hozzánk egy neves festő. Pedig a mi falunkban is lakik nem egy, de hat is: kettő a falakat pingálja, négy másik meg farostra, vászonra, rajzlapra ír színes-széles képeket. Hanem ez a festővendégség azzal kezdődött, hogy a bíró meg a tanácsnokok rábólintottak a kocsmáros horgas orrú, gügye gyerekének kérésére, építettek egy osztatlan nagy kőházat, hogy oda járjanak hétvégenként az ifjak táncolni, ismerkedni, hétköznap meg kiállításokat rendezzenek benne. Korábban a közszemlére kívánkozó festményeknek az iskola folyosóin találtak helyet, de a kölykök gyakorta összerondították az alkotásokat, ami számos bonyodalomhoz vezetett. Az új intézményben viszont baj nélkül állították ki szép sorban mind a négy helyi ecsetvirtuóz munkáit. A nagyját meg is vásárolta a mi falunk szépérzésű népe. Akkor találta ki a kocsmáros horgas orrú, gügye gyereke, hogy egy neves művészt hívjunk meg, igényes tárlatával emelje a színvonalunkat, tágítsa a látókörünket. Így is történt, de a színvonalat senki sem látta emelkedni, a látókör olyan maradt, amilyen volt. A neves festő képeit a mi falunk szépérzésű népe ajakbiggyesztve, fel-felszisszenve vizsgálgatta, miközben a fejek hol a bal, hol a jobb vállakra hanyatlottak, akár a galamboké, ha nézdegélnek valamit. Az egyik helyi piktor úgy vélte, nem is volna rossz a neves művész, amennyiben megtanulna hattyút meg szarvast rajzolni. A másik úgy találta, a színei nem elég élettől duzzadóak, a harmadik csak cöccögött és a fejét ingatta. A negyedik azonban hosszan-hosszan elgondolkodott minden egyes falon lógó műalkotás előtt, s mikor a neves művész elutazott, vele tartott odaadó tanítványaként, cipelte a művészetet, amiből egy sem akadt gazdára minálunk. (Igaz, két hónap múlva visszatért és elmondta minden ördög nyavalyájának a híres művészembert, és egy-egy gamósat kiköpött, valahányszor a nevét kiejtette a száján.)

Egy szénrajzra ugyan akadt érdeklődő, jelesül a bíró unokaöccse, de pénzt nem kívánt érte áldozni, csak annyit mondott a híres-neves festőnek: ugyan, adja nekem, majd csinál helyette másikat! Nem adta. Ezt többen nehezményeztük. Amint azt is, hogy a festővendég több liter pálinka árával maradt adós a faluvégi kurta kocsmában és adósa maradt a kocsmáros horgas orrú, csöcsös-faros lányának is, akit éjjelente rajzolgatott a holdvilágos mezőn, a csobogó patak lankás partján. Ám az adósságot soha nem tudtuk rajta behajtani, mert nem láttuk többet soha, hírmondó sem maradt utána. Azazhogy hírmondó mégis: az egyik ecsetjét nálunk feledte. Azt a szerszámot aztán a falunk bolondja találta meg egy fa odvában, s virágokat kezdett festeni a házak falára a bodobácsok vérével, de olyan különöseket, hogy még illatoztak is tavasszal meg ősszel. Télen és nyáron pedig éjjel tíztől hajnal négyig sejtelmesen foszforeszkáltak, nagy örömére a részegen hazatántorgóknak. Végül odáig fajult a dolog, hogy idővel a falunk bolondját híres festőnek kezdtük gondolni és előre köszöntünk neki az utcán. Ő meg mind a mai napig csak fösti azokat a furcsán furcsa virágokat!

A Batár

Azt hiszem, a bíró unokaöccse nevezte el Batárnak. Így mondta: a batárom. Pedig semmilyen szempontból nem hasonlított semmiféle közlekedési eszközre. Viszont kiválóan focizott, erre hamar felfigyeltünk, mivel naphosszat vagy a labdát rugdosta a házak falának, vagy aprókat rúgva belé hosszú percekig emelgette a bőrbogyót (így nevezte) anélkül, hogy az leesett volna. Úgy hívta ezt: dekázás. S bár a mi falunkról azt tartják, a világ végén van, még az Istennek is kilométerekkel a háta mögött, rólunk, a falu lakóiról meg az járja, hogy magunknak való népek vagyunk, a Batár miatt mégis úgy döntött a bíró, egyetértésben mind az öt tanácsnokával, hogy benevezünk a megyei labdarúgó-bajnokságba.

A Batár mellé tizenhárman jelentkeztünk a csapatba. Egy esős délutánon alakult meg a futballklubunk. Mivel a rezes orrú tanácsnok szatócsboltjában akadt jó néhány vég rózsaszín és libafoszöld vászon, ami nem kellett senkinek, hát rózsaszín és libafoszöld mezt varrattak nekünk a hájas tanácsnok varrodájában. A faluvégi kurta kocsma legidősebb törzsvendége vállalkozott az edzői szerepre. Ez a piszkossárga hajú és bajuszú férfi, bár egész életét a faluvégi kurta kocsmában töltötte, mégis kívülálló maradt. Nem tartozott sem a kocsmatöltelékek, sem a kártyázók, sem a sakkozók brancsába, de még a dámajáték rabjai közé sem. Utóbb kiderült, hogy született futballedző. A Batár szerint minimum egy Beckenbauer. Beszélték, hogy ifjúkorában a fővárosban focizott. Igazat beszélhettek, mert csapatunk csodákat tett minden második hétvégén, a hazai meccseken. Idegenben rendre csúnyán elvertek bennünket, itthon azonban, a mi falunk szélén kimért pályán öt-hat góllal múltuk felül a legerősebb ellenfelet is. A bajnokságot a hetedik helyen zártuk.

A Batár ettől búskomorságba esett. Úgy sírt, mint egy szaros gyerek, az orra leve belefolyt az előtte álló korsó sörbe, de nem zavartatta magát, mohón hörpölt és keservesen zokogott. Nem értettük. Éjfélre, mire megrészegedett, elárulta, hogy ő bajnok akart lenni. De velünk, falábúakkal sosem lehet az. Még megyei bajnok sem. Pedig akkor felfigyelnének rá neves csapatok, a válogatottságig vihetné. De mi lehúzzuk őt a porba. Abból is ebbe a fojtogató fajtába, amit a falunkban kavargat a szél. Oktató-nevelő célzattal elagyabugyáltuk, hogy nem csak a taknya, de a vére is a sörbe csordogált, ennek ellenére négy napig ivott és búslakodott. Akkor elájult, a doktornő alig tudott belé életet verni. Megfogadtuk, hogy megsokszorozzuk az erőnket. Sajnáltuk azt a hülye Batárt.

A bíró legkisebb unokája minden reggel egy rigmust szajkózott, holott különben nem tudott még beszélni. Batár, csatár, határ! Ezt jó jelnek tekintettük.

A következő évadban ötször értünk el döntetlent idegenben és a dobogó harmadik helyén végeztünk. További négy bajnokságban hol a negyedik, hol a harmadik helyet szereztük meg. Egyszer ezüstérmesek lettünk, annak köszönhetően, hogy háromszor is soványka győzelmet arattunk hazai pályán kívül is. Otthon mindig nyertünk. Az edzőnk szerint a por miatt, amit Batár egyszer annyira lekicsinyelt. Az bizonyos, hogy az ellenfelek a mi pályánkon mindig olyan sárgás-barnásat köptek, akárha bagót rágnának és olyan gyakorta, mintha köptető szirupot ittak volna a meccs előtt. Mi fel sem vettük a saját porunkat, lótottunk-futottunk, alig-alig lihegtünk, a szurkolótáborunk őrjöngött gyönyörűségében.

A hetedik bajnokságot, amelyen indultunk, megnyertük. Fölényesen, magabiztosan. Addigra ért össze a csapat, jelentette ki az edzőnk a bajnoki cím tiszteletére tartott fogadáson, de utolsó szavait elnyomta a harmonikás tanácsnok hangszeréből feldühített vadkan gyanánt előcsörtető éles kakofónia. Ittunk és ettünk hajnalig, elvégre étel-ital ingyen volt, degeszre tömhette a hasát bárki. És degeszre is tömte: másnap úgy rohangált a doktornő házról házra, mint a mérgezett egér, az összes boltból elfogyott a szódabikarbóna és minden sarkon hányáskupacok éktelenkedtek.

A Batárért azonban valóban bejelentkezett egy nagyobb csapat az NB III-ból. Abban a szezonban és az előzőben is gólkirály lett, dicsősége fényesen ragyogott. Nekünk, a csapattársaknak majd szétfeszítette a mellünket a büszkeség. Nem győztünk ujjongani és harsányan kiáltozni, tánclépésben közlekedtünk az utcán és pökhendien, félvállról beszéltünk mindenkivel. Egymás vállába kapaszkodva kísértük ki a hősünket a falu szélére, ahová autót küldött érte az új klubja. Próbajátékra ment. Megöleltük és meglapogattuk a hátát, utána bejelentettük a bírónak (aki éppen akkor váltotta az előző bírót), hogy a szögre akasztjuk a stoplis cipőt, ennyi babér nekünk elegendő egy életre. A bíró boldogan vette tudomásul elhatározásunkat. Unta már a labdarúgást, még inkább a vele járó költségeket, macerákat, s mivel az elődjéhez kötődtek sikereink, amúgy is azon törte a fejét, miként vethetné végünket. Két-három kövérkés gyerek, aki korábban a pálya széléről nézte végig minden edzésünket és közben mélyeket sóhajtott, kipréselt egy-egy kövér könnycseppet a szeme sarkából. Másnap viszont már mártírpofával panaszolta a társainak, hogy csak és kizárólag azért nem válhat belőle nagy játékos (talán még a Batárnál is nagyobb), mert megszűnt a futball a falunkban.

Ezenközben a Batár próbajátékon volt. Három napig. A harmadik nap estéjén visszahozta az NB III-as klub autója. A Batár mankóval, begipszelt lábbal kászálódott ki a kocsiból, nem fogadta a köszönéseket és folyvást a fejét csóválta.

Két hét múlva együtt panaszkodott a kövérkés kisfiúkkal. Az egész falu sajnálta. Tudjuk, hogy a válogatottságig vitte volna. A lábában volt a válogatottság. Éppen abban a lábában, amit eltörtek, s ami girbegurbára forrt össze...

A torony

Életem során számtalanszor nekivágtam már a csigalépcsőnek, de sosem értem föl a torony tetejére. Állítólag ezerhatszázhuszonnyolc lépcső vezet a tetőre. Az én csúcsom ötszázkilenc. Beszélik, a tetőről a kilátás lélegzetelállítóan gyönyörű. Én nem láttam még sosem. Senki sem látta még közülünk. Vándorcigányok mutogatnak olykor fényképeket, amelyekről állítják, hogy a torony tetejéről készültek, ezek azonban elmosódottak. Alig silabizálható ki rajtuk a táj, s ami kivehető, az sem azonosítható be egyértelműen. Néha azt gondolom, még soha senki nem jutott föl a tetőre. Soha senki nem láthatta még azt a páratlan panorámát, amelyhez ezerhatszázhuszonnyolc, csigavonalban egymásra épülő lépcsőt kell leküzdeni. Én mindenesetre ötszázkilencnél följebb még nem jutottam. Akárhányszor veselkedtem neki, mindig akadt egy pont, ahol vissza kellett fordulnom, mert a halálfélelem jeges marokkal szorította össze a szívemet, hogy levegő után kapkodtam nyomorultul.

            Tegnap egy magas, fekete hajú, ragyogóan fehér bőrű, csodaszép férfi érkezett. Egyenesen a toronyhoz ment, nem kérte, hogy kinyissuk a vasajtót, leverte a lakatot és elindult. Órákig nem történt semmi. Mi gyülekezni kezdtünk a torony aljában, egyikünk-másikunk olykor nekivágott a csigalépcsőnek. Háromszáz környékéről fordultak vissza mindahányan. A magas, fekete hajú, ragyogóan fehér bőrű, csodaszép férfi cipőjéről származó sárkoloncokkal mindannyian találkoztak. Mással nem.

Órák múltán az idegen visszatért. Kérdésünkre elmondta, hogy a kilátás valóban nem rossz, bár a várakozásait messze alulmúlja. Pazarnak semmi esetre sem nevezné. Mi nem hittünk neki. Egyhangúan azt állítottuk, hazudik. Nem juthatott ezernél magasabbra. Közülünk egyetlen volt, aki elérte az nyolcszázat. Az is reggel indult, szürkületkor érkezett vissza. Csapzottan, elgyötörten. A magas, fekete hajú, ragyogóan fehér bőrű, csodaszép férfi homlokán egyetlen csepp izzadtság sem gyöngyözött, vonásai simák maradtak. Ránk legyintett és kinevetett bennünket, gyávának és teszetoszának nevezett valamennyiünket. Zsebéből elővette a levert lakatot és a lábunk elé dobta, a sárba. Eleredt az eső. Mi néztük, ahogy az esőcseppek fölverik a sarat, s a lakat lassan elsüllyed a bugyborékoló latyakban. Az idegen gúnyosan nevetett megint, mielőtt faképnél hagyott minket.

A legjobban az fáj, hogy mégsem olyan párját ritkító a panorámánk.

A tőke

Egy napon a faluvégi kurta kocsmáros azzal állított be a bíróhoz, hogy néznének utána, mekkora is jelenleg az alapítványi tőkénk pontosan. Talán már említettem, hogy falunk mindenekelőtt egy alapítványból él, amelyet őseink, esetleg egy óriás tett értünk, utódokért. Eme alapítvány (mint mondta) törzstőkéjére volt hát kíváncsi a faluvégi kurta kocsma tulajdonosa, a bíró azonban csak akkor volt hajlandó választ adni a kérdésre, ha a másik elárulja, miért érdekli. A kurta kocsma tulajdonosa erre kibökte, hogy meg kellene forgatni a tőzsdén a pénzt, s hozzátette, hogy olvasott erről bölcs dolgokat és konzultált a témában bölcs emberekkel. Ezen aztán a bíró úgy felmérgelte magát, hogy kis híján szívszélhűdést kapott. Mindennek lehordta a kocsmárost, azt kérdezte tőle, tán olyannak véli a pénzt, mint a mezőn a szénát, hogy vasvellával csak forgatni kell rajta egyet-egyet, s attól jó lesz neki? Vagy azt hiszi, a tőzsde csak úgy fiadzik szíre-szóra, akár a nyulak? Odáig fajult a dolog, hogy a bíró titoknoka, a valaha karcsú derekú amazon seprűnyéllel kergette ki a bírói hivatalból a kocsmárost, aki attól fogva semmi másra nem vágyott, mint hogy visszavághasson a megaláztatásért.

            Egy esztendő múltán látta elérkezettnek az időt a bosszúra, midőn leirat jött az ország hatalmasaitól, hogy lejárt a kiszabott hivatali idő, választani kell újra. A mi falunkban még ember nem született, aki értette volna ezt a badar szokást. Pedig törtük rajta a fejünket eleget, okoskodtunk sokat-sokat a teli meg az üres sörös kriglik fölött, de rá nem tudtunk jönni, mi a fene a jó abban, hogy négyévente nagy felhajtást kell csinálni pusztán azért, hogy egy darab papíron a bíró neve mellé mindenki, aki elmúlt tizennyolc éves, egy ikszet rajzoljon. Még a falu bolondját is betuszkoltuk ilyenkor az iskolai földrajzszertárba, aminek ajtajára azon az egy napon a „Szavazókör" feliratot tűzte ki az igazgató bácsi, aki önmagát aznap a választási bizottmány elnökének szólíttatta, még a bolond is „voksolt", s közben rácsorgatta a nyálát hol a feketekőszénre, hol a gránitra, amiket levélnehezéknek használtunk a „szavazólapokhoz". És ráadásként, hogy még jobban megkavarodjunk, nemcsak a bíró, de az öt tanácsnoka neve mellé is ikszet kellett, hogy karistoljunk, mert az országos hatalmasságok szerint ez a demokrácia. Hát, nekünk fogalmunk sem volt, hogy valóban ez-e az, de nem szerettünk volna soha lázongó népség hírébe kerülni, ennél fogva inkább nem akadékoskodtunk. Különben is azt tartjuk, okos enged, szamár szenved.

            Elég az hozzá, hogy abban az esztendőben, amelyikről most mesélek, a faluvégi kurta kocsma tulajdonosa beállított a bírói hivatalba és követelte, hogy az ő nevét is írják rá arra a papirosra, amelyiken a bíróra lehet szavazni. Ezt senki nem értette, ezt a kérést. Már miért volna arra szükség, kérdezgettük egymástól, hogy két név legyen azon a lapon, amikor mi úgyis a bíró mellé rajzolunk majd, amikor rajzolnunk kell? A faluvégi kurta kocsma tulajdonosa mögül azonban ekkor előlépett egy kosztümös némber, akiről a kocsmáros azt állította, hogy bölcs asszony, és korábban sokat beszélt már neki a tőzsdéről és a pénzforgatásról is, de az országos dolgoknak szintén nagy tudósa, ezért hallgassuk meg és okoljunk. A kosztümös némber ezután elmagyarázta, hogy ez a demokrácia: a választás lehetősége. Szerinte az országos hatalmasságok is ezt tartják annak (ezt nem értettük, mi úgy tudtuk, a demokrácia az a szavazás-ikszelés-voksolás triumvirátusa). A harmonikás tanácsnok egyenesen úgy vélte, ezzel csak össze akar minket zavarni ez a perszóna, mert ennek végképp semmi értelme.

            A következő naptól a faluvégi kurta kocsmában mindenki, aki megígérte, hogy a kocsmáros neve mellé teszi az ikszet, féláron kapott sört - mindenki meg is ígérte, majd bolond lett volna nem megígérni! A faluvégi kurta kocsma gazdája ennek úgy megörült, hogy rendelt egy példányt Marxnak A tőke című vaskos művéből, hogy azzal ajándékozza meg a bírót, mondván, szokjon hozzá, hogy ezentúl csak ehhez a tőkéhez férhet hozzá, mert az alapítványunkét hamarosan ő kezeli majd, s kezei alatt sokszorozódni fog, miáltal úgy gyarapodunk és fejlődünk, akár az ország többi része. A bíró erre a vállát vonogatta, a bajszát húzogatta és úgy vélekedett, a fene se akar a mi falunkban úgy fejlődni, mint az ország többi része, s a maga részéről a vitát lezártnak tekintette.

            A kosztümös némber a hét végére az osztatlan nagy kőházba, amit néhány évvel azelőtt építettünk, hogy legyen hol kiállításokat és táncmulatságokat tartani, s amit akkoriban már csak a Hodály néven emlegettünk, szóval oda hívta össze a falu apraját és nagyját, de nem mulatni vagy enni-inni, hanem egy úgynevezett lakossági fórumra, amiről senki se tudta, mi lehet, és hiába olvastuk el plakátokon százszor is, nem lettünk okosabbak. Hát, a faluvégi kurta kocsma tulajdonosa el is ment, mivel állítólag neki kellett volna beszélnie, és rajta kívül ott volt a két pincére meg a családja is, ünneplő öltözetben, kezüket tördelve izgalmukban. A kocsmáros állt és izzadt, a kosztümös némber elsápadt a jobbján. A faluvégi kurta kocsma tulajdonosa végül nem beszélt az övéihez, helyette ordítozott a kosztümös némberrel, aki ezen megsértődött és sietve távozott. Ez két nappal a választás előtt történt.

            Két nap múlva minden iksz a bíró neve mellé került, ahogy dukál. A faluvégi kurta kocsmáros egész este az öklét rázta felénk, s mindenkitől be akarta hajtani a sörök félárát, amit megittunk nála az elmúlt időszakban, ám ezzel csak kiröhögtette magát. A bíró pedig visszaküldte neki Karl Marxnak A tőke című vaskos munkáját egy levél kíséretében, amelyben beismeri, hogy egy árva hangot nem ért az egészből, holott a tizenharmadik oldal közepéig elolvasta...

            Mi azért sokat okoltunk az esetből. Megtudtuk, hogy a tőke túl bonyolult dolog, amit nem tanácsos bolygatni; és végképp meggyőződtünk arról, hogy a demokrácia egy fölösleges úri huncutság, amihez nekünk jó képet vágni ugyan tanácsos, de elhinni róla mindazt, amit kosztümös némberek állítanak... Ugyan!