Novák Valentin novelláskötete olyan világba enged bepillantást, amely a legtöbb ember számára nem létezik, és ha mégis, ismerete róla korlátozott, megértése, érthetősége gátolt. A fogyatékkal élők, a mozgássérültek helyzete olyan kérdés, amely csak ritkán része a társadalmi közbeszédnek, ritkán lép túl az előítéleteken, illetve az elfogadást hangsúlyozó frázisokon. A közhelyszerűen hangozatott emberi jogokat biztosítani és gyakorolni kell; a kirekesztés megszüntetését célzó, az integrációt sürgető törekvések csak akkor valósulhatnak meg, ha a társadalom ilyen-olyan módon tapasztalatot szerez arról, ami iránt elfogadónak, toleránsnak kell mutatkoznia, ugyanakkor ennek mégsem szabad maga után vonnia a különbözőségről való megfeledkezést, a pozitív diszkriminációról való lemondást. Utóbbi persze csak abban az esetben működik, ha valódi segítséget tudunk adni, a biztosított jogokkal pedig élnek, élni akarnak.

     Az irodalomban alig megjelenő téma felvállalása az Ecettel savanyítok című kötet vitathatatlan, elismerendő erénye. A mozgássérültekről szóló írások megszületését mintha mindezidáig tabuk akadályozták volna, de könnyen lehet, hogy ennek oka inkább a társadalmunkra jellemző szegregáció. Hiszen hiába minden empátia, szociális érzék, ha, a fogyatékkal élők és „egészségesek” egymástól külön, intézményesített keretek között, elzárva élik életüket. Emiatt, ha születtek is ilyen művek, akár sérültek, akár épek tollából, az olvasóközönség hiányos ismeretei, csak ritkán e sajátos világra fókuszáló figyelme miatt csak korlátozott nyilvánosságban reménykedhettek. Novák Valentin, aki több évig a Mozgássérültek Állami Intézetének volt munkatársa viszont hiteles tapasztalatokkal rendelkezve elkövette az újabb mai, magyar merényt (ami amúgy első kötete, a NO! JÉ! alcíme volt), amely minden realisztikussága mellett bizony megdöbbentő, néhol akár provokatív módon tárja fel ezt a miliőt, úton-útfélen szembesülésre, nézőpontja megváltoztatására kényszerítve az olvasót: „Ezekben a középkoriakban semmi »tolerancia« nem volt. Csak ma ilyen »nagylelkű« a társadalom! Akkoriban farkaseledelnek hagynak az erdőn. Őszintébb kegyetlenség. Nem, nem örült volna Balassi, hanem addig küszködik, míg át nem esik a mellvérten oda, ahonnan fölvitték. Magatehetetlen katona, béna szerető, földhözragadt költő kinek kell?! Ma bezzeg mehetne klubokba! Még paralimpikon is lehetne! A döntőben egy törököt szurkálna szitává, hogy aztán föltolják a dobogóra... Bestsellert írhatna lányfaló életéről, s az égi büntetés sorsformáló, nyomorékfaragó elkerülhetetlenségéről. Mondhatom, hamar elhagyná az ósdi, esztelen verseket. Már akkoriban mosolyfakasztó, elavult holmi volt a vers. Az interneten előbb találna valakit, csak meg kellene tanulnia nem-magyarul, s csetelhetne is egy sorstársával, vagy átverhetne egy épet az első, vízválasztó találkozásig, mikor mind a két felet, de leginkább az épebbiket nyakon öntené a valóság.”

     Olyan valóságról beszél, amelybe az ember kényszerül. Ennek megfelelően az olvasó is kénytelen levetkőzni előítéleteit, saját nézőpontját másikra cserélni, és egy kerekesszékben ülő ember perspektívájából szemlélni a világot. Szemlélni, passzívan be- és elfogadni, már amennyire elfogadhatóak az ábrázolt sorsok. Általában nem azok, többnyire a történetek szereplői sem képesek feldolgozni tragédiájukat, a mindig nyilvánvalóvá váló korlátaik emlékeztetik őket arra, hogy végérvényesen mások. A kiszolgáltatottság, a változtathatatlanság, a korábbi vagy a soha nem is egészséges élet tudata sajátos magatartásformákban, világképekben nyilvánul meg.

     A kötet két ciklusból áll. A Plázatekergő történetei egymástól függetlenek, bár egyes novellák estében kimutathatók térbeli és időbeli érintkezések. A második ciklus, a Mementó Móni egyes darabjai természetesen önállóan is olvashatók, összetartozásuk abból ered, hogy egy intézetben lakó közösség minden- és ünnepnapjaiba enged bepillantást.

     A kötetnyitó írás (Aztán) lényegében egy belépőt kínál: a narrátor egy rock-koncerten találkozik a mozgássérültek világával, amelyen a frontember tolószékben/ből adja elő a közönséget sokkoló-lenyűgöző produkcióját. Majd röviddel ezután egy bottal közlekedő lányt próbál „nevetséges udvariassággal” előreengedni. A lány reakciója, ezek az élmények indítják arra, hogy segítőként részt vegyen a mozgássérültek életében. „Aztán megláttam szemében a sértettség semmivel össze nem téveszthető villanását. Aztán ott maradtam közöttük évekig...”

     Az első ciklus darabjaiban különféle élettörténetekkel, túlélési stratégiákkal és tragédiákkal találkozunk. A címadó novella hőse a fogyasztói társadalom ironikus megfigyelője, aki mindennapjait egy plázában tölti, és közben kiismeri, kategorizálja a különféle, furcsa szokású embereket. Ez egyszerre jelent számára szórakozást és megerősítést, mert miközben figyeli a különböző kasztokba sorolt figurákat (bizniszbeduinok, play-koptok, szavannabóklászók stb.), önmagát is egy ilyenhez tartozónak fogja fel, és fogadja el. A Lélekző csomó egy polihisztor és életművész története, aki Istenen kíván elégtételt venni sorsáért, a saját temetésére gyűjt, hogy a tengerbe dobják földi maradványait. „Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén.” A Szent Balerinben pedig egy balesetben a lábait elvesztő táncosnő belátva, hogy eddigi élete nem folytatható, rituálisan eltemeti balettcipőjét.

     A Memento Móni novellái mozgássérült fiatalok intézeti életét mutatják be. Feltárják azokat a lelki és testi szenvedéseket, amelyek pozitív életszemlélet nélkül a kiszolgáltatottság, megalázottság érzésével mérgeznék mindennapjaikat. A szereplők, egészséges társaikhoz hasonlóan, sőt érzékenyebben, érdeklődve szemlélik a testükben lezajló változásokat. Természetes módon foglalkoztatja őket szexualitás, azonban vágyaik kielégítésében éppen saját testük jelent akadályt, hátrányt. A szerelmi kapcsolatok sikertelensége olykor mélyebb depresszióhoz, kudarckerüléshez, a nemi identitás torzulásához vezet, ugyanakkor itt is van humor, amely képes elviselhetőbbé tenni a problémákat. A test romlandóságának, korlátainak megtapasztalása a fiatalokból saját sorsuk kinevetését, de gyakran lázadást, önpusztító hajlamot vált ki. A Röhögünk című novellában hegyről gurulnak le, Gyusz viccet csinál a műkezéből (kiteszi az ablakba), azt a hitet erősítik magukban, hogy már nem érheti baj őket, de a történet mégis tragédiával végződik.

     A kocsmázás, kábítószerrel való élés is úgy jelenik meg, mint ami elviselhetővé teszi ezt az állapotot, a Karácsony viszont éppen Alien öngyilkossági kísérletét beszéli el: a műsor, illetve buli ideje alatt gyógyszerrel, illetve pengével akar véget vetni az életének, de a berúgott Gyusz belökve a WC ajtaját fellöki Alien kerekszékét, kiröhögi, aztán visszatolja a partiba, ahol megszabadul piruláitól, és letesz szándékáról.