Mutatom a fiamnak, felszínt tanul és térfogatot, a habfürdő dobozából amennyit kinyomok, térfogat, amit simogatok, felszín. Apa, ennyire dóó nem vagyok, a dóóság az a hülyeség lehet, tudom én ezt, annyira nem.

   Tizenötször tizenhét centiméterek, az utóbbi évek tárlat-katalógusainak pontosságára képedek nyomás és simogatás közben, matt fóliájuknak köszönhetően is vízhatlanok a víztárlatok, egyhamar lehetne belőlük tért, színt, fogatot fürdőzni. Amennyit kinyomok, amit simogatok. Az elmúlt öt esztendő lapjain laposkúszom, van, ahol pillangóúszom, van, ahol időre jön a buszom, van, ahová időre mennék, csak csússzon, de nem áll rá a húszon. A huszadikonról beszélek, a huszadik tavaszi tárlatról.

   Egy performanszlóval kéne tárlatnyitnom, bevezetnem, ápolnom. Van az a rendkívüli szó, a lóbalzsam. Elég egy dóó-szó, nem? Elég, ha az ember télrelép, töri a tavaszias bokáját, máris szembejön a rendkívüliség. Azt hinnénk, semmi köze a lóhoz, írhatták volna a balzsam elé a magyartarkát. De ha valaki kinyom, simogat, színei alapján olvassa, olvastatja a tér-rendet, abból előbb-utóbb rangsorolt lehet a saját sorában.

   A lóbalzsam üzeni, nesztek, krónikus ellenlábasok. Dóó. Köszönjük, lókomikus velünklábasok: itt a huszadik; remek. Nem huszadiknak egy másik sorban, hanem huszadiknak a sajátban, amit önmagának állít fel a tárlatember. Húsz gyertya még elfér a bonzsúrtortán. Jó napot kívánok, tárlattortádon a gyertyaelfújó vagyok.

   Kívánj valamit, a telj besül. Ha gyertyáidat nem tudod egyszerre fújni, lesz, ami besegít, van az a szó, a gyertyakoppantó, na azzal, hunlandul úgyse tudom helyesen kimondani, versilvede kaarsendofer, pedig igazából hunlandul van a gyertyakoppantónak igazi értelme, ahogy a tárlattortának, tavasszal, debreceniül. Van az a nyelv, a dóó, amin el lehet debreccsenni szépen, hogy a tortában a tor szó hogyan van benne, ugyanakkor meg nem azt halljuk, hanem hogy az élet márpedig habfürdős torta, felszín, térfogat, belvárosi kültelek.

   Lásd, halld ezt a Kosztolányit: „A kültelek most egy nagy asztal, terítve hófehér damaszttal, s az éj cukrozza kényeként a sárt, mint cukrászsüteményt, hideg, fehér törött cukorral, úgy önti a cukrot csuporral. És minden édes és fehér, ameddig csak a szem elér. Cukros a rét, az út, a ház,  cukros a lámpavas, a gáz. Cukros a házak teteje; a göröngy cukros gesztenye. A sár is mézzel van sodorva.” Debrecenben ebből a képből az látsszon, hogy ahol a kívánság közben fújunk, az nem kül- hanem költelek. Hiszen képződik tovább: „a szemétdomb hódítva, halkan, rokokó fehérben, aranyban, úgy állt, mint lakodalmi torta.” Mondom ugye, hogy alkalmi a hely.

   A tárlat dolga az, hogy összehozza a lóbalzsamot a gyertyakoppantóval. Figyelem, nem koppintót nyomok, simogatok. Nem szereted a koppanásokat arról, hogy műkedvelő meg profi, a hivatásos jóról vagy a hívatlan rosszról koppantod inkább a dumákat, arról szereted, hogy ha szabadbeadásos, akkor jól vágják ki, ami nem kell, és tegyék oda jól, amitől neked is kellhet. Alszol magadra egyet, azt szereted. Ahogy megalszik szádban a képhely. Te szabad szájú közönség vagy, ajkaid közt préselődik az amatőrszív meg hivatásosszív közti dűlöngözösség. A te szíved gőzösség, az örök munkálkodni kész serteperpétum mobile. A te szíved nagy: kevesebb az ecseten a bűn, több a bocsánat.

   Nem a gőgösségről beszélek, hiszen a te szavad hagyja életben azokat, akik utadra úgy engednek: tedd szívedre a mezed. Vonulj fel színeidben a hálótársaiddal, tudják hovatartozásod, úgy légy a szívcsapat tagja, mintha egyedül meg tudnád nyerni ma is az egészet. Nélküled ez az egész nem működik. Működölsz, műfüstözöd magad körül a rendet. Kegyet gyakorolsz, ha ecsetelsz, szóbeszélsz, rajz-szólsz, prés előtt nyomakodsz, öntesz, varrsz, fúrsz, faragsz. Túszod maradsz. Húszod is. Mondom, ha beadsz. Ha jó, ha nem jó, beadni márpedig muszáj. A zsűri az szép szó. A díjzsűri még szebb. Demizson vagy tele demizson. Alkotsz vagy alkotsz. Kialszod-e magad a kettő között, az itt a kérdés. Vagy alvás közben is a demizson folyton. Az ecset, a bűn, a bocsánat. A séta, a dóó.

   Van-e például olyan ruhád, amiben alkotsz. Van-e munkaculád, naptárodban munkacédulád, ettől eddig ma alkotok. Felveszed a cetlit, a culát, és indulsz alkotni, végzel napirend szerint. Vagy csak úgy rád jön, akárhol, bármikor, és csinálod és simogatod, felszín, térfogat, óra előtti felelés, piros pont. Nincs idő, csak elhatározás. Amikor olyanod van, csinálod, és azt jól beadod a képnek. A népek késznek néznek, díjad fölött demizson. Tele ennyi, iszom.

   Látsz a sétád közben sokatmondót, látod az elhallgatót. Látsz kimunkált utánzót, látod a kifundált utánfutót. Látsz kevés önmagára hasonlítót, akik bírnak trendiek lenni. Látod a helyirendit, akit ezért vagy azért nem rendi kihagyni. Helydemizson, a szívész teleosztója, tétje nincs semmi. El nem is vesz senkitől helyet, tudod Te, akihez a többiek felnőnek, Te, aki a gyengét nem lenézed. Te, aki az észt osztod, te legnagyobb ecsetrangú, Te is tudod bölcsen szemed hunyni a dolgok felett. Rangidőd addig tart, míg van kik előtt, kik felett hunynod a szemet. Te, akinek osztják az észt, te szerényen bárkit meghallgató, jóindulatod nélkül észre sem venni, hogy ha van, aki fabrikál, akkor van, aki vasbrikál. Látod, Tőled tudunk igazából magunkról mindent; van színünk: fel; van fogatunk: tér; van simogat, van nyomat, van a hová is kötöttem lovamat.