A világszerte elismert magyar költő(nő, de kell-é ezt mondani, ha egyszer valakinek Katalin a neve?) összetett és homogén, azaz bőséggel rétegzett, mégis egybetartó, komplex, azaz összetett, sokarcú, mégis határozott profillal rendelkező életművének összművészeti költőisége nem először tárult fel az érdeklődők előtt a nemrégiben Újvidéken rendezett életműkiállításon. A vizuális költészetnek és a testi kifejezés művészetének — legyen az élő performansz, egy videómű vagy egy fénykép csupán — közegében is a nyelv vezeti ezt az életművet, mely a képzelet és a nyelv közös forrásvidékéről táplálkozik, a világ és az élet erotikus, vagyis vágyközeli és halálos igézetében. Aki igent mond az életre, a gonosszal terhelt világ tisztulásának imperatívuszára, a kifejezés irányába indul — s eszköze mi más lehetne, mint a vele született nyelv: a beszéd, az ige, illetve a test és a mozgás.

  Ladik Katalin versesköteteinek nyelvi varázslata a hatvanas évek vége óta csigázza fel a magyarországi irodalmi élet tiszteletreméltó, a képzelet élő nyelvi erejét gyakran mégis nélkülöző szereplőit. Csak a testi varázslat tudott áttörni a nyelvi fantáziátlanság vagy a moralista irodalmi aszkézis arcszikkasztó levegőszűrő álarcain és gumibugyiin — Ladik költői nyelve felszította a képzeletet, performanszai (először inkább csak a hírük) és hangjának univerzális telítettsége fölizgatta a túlélésre berendezkedett kényszeraszkétákat. Sokan azonban igéző női egzotikumként tekintettek erre a totális költészetre mindaddig, amíg a költő(nő stb.) a délszláv háború miatt (hozzánk) haza nem érkezett, és amíg gyönyörűen meg nem öregedett.

  Nimbusza megmaradt, de a többségnél már a megítélés bölcsességével párosul: akárhogyan is, egy nagy költészet ez, a Ladik Kataliné, amelyre büszkék lehetünk a világban. S mindezek szerint a költészet mindig magasan több annál, mint amit mi gondolunk róla. A költészet az, amit a világ gondol rólunk.

  Ezért is jöttek el oly sokan az újvidéki életmű-kiállításra, budapestiek, zágrábiak, belgrádiak, sok szebb napokat látott idős kolléga ifjúkoruk csillanásával szemükben, sok fiatal, akik a legenda alapját vizsgálják a mű megannyi változatában és összességük varázslatában.

Muszáj idézni dr. Máriáss elevenbe találó írását az ÉS hasábjairól:

Tizenhat éves lányom panaszai hallatán azt tanácsolom: ő kell, hogy kezdeményezzen, hisz olyan világban élünk, ahol a férfiak félnek kezdeményezni, nehogy a női jogvédők leharapják a fejüket.

Majd belépek egy hatalmas terembe, amely tele van Ladik Katalinnal, egy szépségével és bátorságával lenyűgöző alkotó fotóival, kollázsaival, versidézeteivel, róla szóló dokumentumfilmekkel, részletekkel a filmjeiből, performanszainak hatalmas dokumentumfotóival, s eláll a lélegzetem, annak ellenére, hogy Katit gyermekkorom óta ismerem, s többek között az ő előadásain nevelkedtem.

   Eláll azért, mert így, egy helyen összegyűjtve és bemutatva ez a mennyiség, bár töredéke a teljes életműnek, egy olyan alkotóról ad méltó módon számot, aki szinte valamennyi lokális kortársát maga mögé szorítja. Egyrészt azért, mert senki sem volt olyan bátor, hogy kitárja magát minden vonatkozásban, minden leheletével, gondolatával, mozdulatával a köz elé, legyen szó a legbátrabb módon a nemi aktus drámáját bemutató előadásáról vagy a nő kiszolgáltatottságát és szépségét egyszerre, ellentmondásában, meztelen testével megjelenítő performanszairól, másrészt senki másnak nem adatott meg, hogy a női lélek bugyrait ízig-vérig a költőiség legérzékenyebb és legvadabb eszközeivel mutassa be úgy, mint ő.

   A tárlaton a hatalmas fotók egy olyan erdőbe visznek, amelyben a dekoratív magazinok lebutított női szerepe helyett a női lélek megannyi mély rezdülését, gátjait és rugóit mutatják meg egy megdöbbentő módon nem öregedő, nem csúnyuló, mindössze kifejezésében változó arc és test által. A fotókon a művésznő önértelmezésének megannyi stációját láthatjuk: amikor a mellén hegedül, a teste mint hangszer jelenik meg. Egy óriási aszpirin mélyén az önmaga tükörképébe zárt nőként, a szerepek és maszkok rengetegében kalandozó nőként látjuk. Vagy tüzes vágyainak ketrecébe zárt nőként, játékosságra ítéltetett, bátran hódító nőként mutatja magát. Esetleg szomorúan merengő, magára hagyott, feltaláló, tabudöntögető nőként, s a férfiak bátorságát megannyiszor felülmúló nőként.

   Tengerfestés című sorozatában meztelenül fekszik a tengerben, s menstruálva festi vörösre a kék vizet maga körül. Női természetéből fakadóan nyílásként, sebként tárulkozik ki a végtelennek. Vérét, fájdalmát, termékenységét szülésként adja át a belé hatoló megfoghatatlannak, amely megtisztítja, s éteri tisztaságba emeli.

   Az a jó művészet, amely megmarad bennünk, a többi kritérium nem fontos, bármilyen elmélet kíntorna-eszközeivel próbálja is magát fontossá tenni, mit számít, ha a lélek kidobja a kukába. S ha így van, akkor viszont ez a tárlat nem más, mint Ladik Katalin költészetének iszonyatosan szép, bátor és illusztris bemutatása, költészetének a testével térben és időben való megjelenítése, aminél csak egy jobb és fontosabb dolog van számomra, Ladik Katalin költészete maga. Mert azt, bár feledékeny vagyok, ki se tudnám törölni az emlékezetemből. „Ha meglep a magány a konyhaasztalon, Elindultak a kis piros bulldózerek, Parázna söprű és így tovább. Hadd idézzek egy-két rövidet: Nedves tyúkom / fel-feldobja magát / csőrében szivárvány. Nyulam téged nem szeretni hogy is lehet / pásztora vagyok kényes nyúlfüleknek / gyere be gyere be. Ágyékánál a seb duzzadni kezd / Megeszi a kígyót.”

   A terem végében egy hatalmas fotón Kati első férjével, Király Ernő zeneszerzővel és Zsolt fiukkal látható klasszikus, beállított polgári miliőben, ellenpontozva a kiállítás többi részén látható tomboló világot. Vagyis Kati elképesztő nőiségének a hatalma ellenére is vállalja a hagyományos női szerepet: feleség, anya, s erre is büszke.

Ma reggel közölte velem a lányom, hogy a jövő héten moziba megy a kiszemelt fiúval. Meghívta a fiú, nem neki kellett őt megszólítania. Megoldotta máshogyan. Klasszikus női eszközökkel.

Szeretni fogja Kati költészetét.

(dr.m.)