Sütő Csaba András

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Sütő Csaba András
Pentagram
ó pentagramot rajzol rám az éj
1.
most tavasz van, nyers év szaka.
ideje görgésnek, forgásnak.
tavasz van, leütöm a tojást.
évszak van, tavasz, leütöm a tojást,
tavasz van kint, száradó télutó bent,
a rántotta elé pirított szalonna hasábjai
hagymacafatokkal. serceg, üvegesedik.
tetszik és áthevül. nyájam felett fakanál.
nyúlik a rét, nyúlik a zöld és múlik a sár,
amíg majd léptek — vadak és domesztikáltak — nyomán
a párából, a vizes földből a nedvesség szélbetép.
Szélben és félbetépett papirusz, amúgy hirtelen.
Mérföld- és kovakő. Tűz, tűz, kecses, ropogó tűz.
2.
Supra aggnő! Szökj fel kabla!
SPANtallj már, pattanj hát, haja-haja virágom!
Meggyütt a ház ura, az isteni koldus.
Tombj, Kató, tombj, Raider,
arénázz, tengeri kalózara,
tallózgass a konyhában,
vágj rendet az ithakai leánybú
csúcsán, meggyütt a ház ura.
mind hazaszédül újsággal csapott légy a tengeri sóban
érlelt bőr alatta csontváz percegő mész fehérre itatott
kérők fancsali felzabálók rekeszizmok danája
a te szép palástod testem fölé szőtt lepel a te
gombos sarudban kifelé settenkedsz haja-haja virágom
3.
leütöm a tojást idősárga minden
az ég felül bárányfeh'
a test odabent csupavér
a gyomor kongó üres
az éj kívül belül ében
lógicsál a higany húszfokon
ónszemcsés éjszakai zápor
hörgött kristályok az orgonán
békét és haragot karistolt
a csuklya alatt türemkedő arcra
csíkokat húzott a patakzó víz
nedvek vonulása falevelek mélyülő sóhaja
ónszagú nehéz volt az éjjel dermedő
rémült hűvös patakzó pattogás
elázott sóhajtó betonnák ringtak
táblánként kátránycsíkokkal szaggatva
veretve esőtől súlyos párolgással
elmosódó macskanyomok éjszakai randevúk
horpadó fóliasátor az értelmét elvesztő falikút
telt a kanna kinn feledve pergetett a műanyagnyereg
locsogott a bádog míg utolsó harcukat vívták
szépkorú kandúrok veterán egerek
felzörrent az ól oldalába húzott lánc
ábrák tűntek és szűntek vak ablakon
keramiton száradt merészség kopott áhítat
4.
ó pentagramot rajzolt rám az éj
sűrű vadlúdraj tollazott
megbillent a lámpafényben
a hurráhangulat
ó pentagramot karcolt szemembe
nehéz tollakkal húztak
tovább aludtak az izzók
hűlés sercegés
5.
megtöltik az elmét az égboltív peremén
a virradat lovai délről északnak dübörögnek
gigászi bestiák ágaskodnak a gödör felett
a képzelet kusza burjánzása az utcalámpák alatt
nem akar elszakadni birtokától
Nem kéz, nem elme. végig a gép a gabonán. nem tavasszal, nem az az évszak. a végső kifulladás elé. az idő, ládd, magvakat. a türelem kórság, és csak oktondi, számító világban az, ami. sárrá a fejeket, hantokba a kallót. hagyja is, tallóz, hónapokkal aratás előtt. amikor napszítta, márgaszín minden, márna a folyóban, sokféle menekvés. most a rügyekről, a hiába születőkről, légzésről, levélhúsról. aminek édesmindegy a zöld.
telítve fekszem letűrt inggel tűnő időben
a föld a föld a víz a víz a lég monstrum nem emlegetem a tűz a tűz földből földillatot forgat vissza a visszába hiá a hiába rés a résen súly az újon így üt lyukat mindegyikkel meghal a régi élet egy darabja viszi magával odaátra délről északnak e pillanatban tisztán kivehetően és épen a nem-tudásba névtelen végzetükébe