Akartam írni valamit a zenéről. Felállítani valami általános elméletet, ki miért lesz zenész, ki miért hallgat vagy nem, zenét, ki hogy választja ki a neki leginkább tetszőket, ki pedig csak megy a hangok után, a rádió, a tévé útmutatásai alapján.

A legjobb az lenne, ha leírhatnám ezt: minden improvizáció. Minden csak úgy jön és a végén kiderülne, hogy minden leírt, lekottázott, lejátszott zenemű valójában a pillanatnyi lelki békénk vagy békétlenségünk tükre, éppen-hangulatunk sokszínű visszatetszése, gyönyörű egyediség.

Nem minden zene improvizáció.

Az ember, ahogy él, ahogy kel, fekszik, szeret, közömbös, ráhangolódik a világra — mindig más zenét kívánna. Van vagy ezer érzelem, kell lennie vagy ezer zenei stílusnak is, kell lennie otthon ezerféle előadónak, mármint a lemezeiknek, lehetőleg könnyen elérhető helyen, erre jó például az mp3, egy vincseszteren ott az összes kedvenc. Szóval kell lenniük, s mellettük ott van, alapból, a csend. Amire leginkább szüksége van ma az embernek.

Zúg a fülem, rezeg a léc, magas vérnyomásgyanú, magas frekvenciák, mélynyomók — az utcazaj kakofóniája, itthon és a munkahelyen a gépek zúgása, már azt is jól hallom, ahogy számol az agyam. Elnyomom zenével.

A nyomáskülönbség lehet a lényeg.

Akartam írni valamit arról, aki hallgat. Vajon ki miért hallgat vagy nem hallgat, ki miért szeret vagy nem szeret egy-egy dalt, egy-egy előadót, kinek milyen a lelkiállapota, ki milyen hangulatban van legtöbbször. A hallgató kicsit olyan, mint a zeneszerző. Azt a zenészt hallgatom napszámra, akinek a dalai majd, hogy nem maradéktalanul azonosulnak, átélem ugyanazt a sok pillanatot, amit ő átél dalírásnál. Vajon ez a fura, időponttól és távolságtól független lelki kiegyenlítődés a lelki társság maga?

Vajon a kedvesemhez hasonlóan lehet egy zenész is a lelki társam? Vajon a kedvenc zenéim írói ugyanolyan emberek, mint én, ugyanúgy gondolkodnak, ugyanúgy hallgatnak?

Ha én megmutatnám az én zenéimet nekik, akkor azt mondanák: vááú és én lennék attól kezdve a kedvenc előadójuk, engem hallgatnának a vonat-, buszúton, autón, amikor utaznak nyaralni, a metrón, amikor el akarják nyomni a zúgó városzajt?

Akartam valamit írni az improvizációról, hogy én minden zenémet abban a pillanatban írom, amikor leülök a gép elé, a zenegépek elé, nem vacakolok a kitalálással sokat, nem kottázok naphosszat, nem agyalok az akkordokon ezerszer — amit akkor épp érzek, azt zenélem, az jön ki. S mégis, van-e koncepció mind e mögött? Ühm. Valahogy úgy, ahogy a tál leves elfér a táljában, a vödörben elfér a vödörnyi víz, az agyamban el kell férnie az összes gondolatnak, a zenémben el kell férnie az összes odaillő hangnak. Így zenél, aki improvizál.

Knyaz Mishkin: Tutaka Tamaka: RB, 2007-2009. Kiadja a Clinical Archives netkiadó.