Oda kellene nézni. De megígérte, hogy majd csak füttyszóra. Csak akkor.

Apácska meglepetést készít. Olyan lassú. Egyszerűen nem lehet kibírni. Egy darabig becsületes, de aztán elkezd bandzsítani, mindig úgy fordul kicsit, hogy épp, csak épp kicsit oldalra nézhessen, csak a szemével, a feje mozdulatlan. De nem lát mást egy darabig, csak Apácska fejét, válla vonalát. Alig mozdul, apró kis érintésekkel végez valamit, valamit, amiből meglepetés lesz, amire majd azt mondja, na, ezt aztán el ne felejtsd.

Nem érdekli, mi lesz az, na jó, egy kicsikét mégis, hanem az a pillanat érdekli, az a bandzsítás nélküli; már kicsit fáj a homloka, ezért elkezd a zöld firccel borított asztalon kirakózni, ezzel erőlteti, hogy csak előre nézzen, ki kell bírni, Apácskának ez az öröme, hogy készíti azt a valamit.

Kopog az eső, semmi kellemeset nem talált eddig ebben, meg kell rázkódnia, milyen különös, a rázkódás szabályozhatatlan.

Valami aprócskát Apácska is koppint, a meglepetés koppintásonként készül.

 **

Tegnap rá kellett egy aprót szólni a kutyusra, nem úgy szóval, ahogy máskor elég, az orrához kellett érni, odanyomni valami hideget és keményet. Ha a szó nem lenne számára kellemes, azt is lehetne mondani, rá kellett koppintani arra a folyton mozgó fekete orrocskára. Egy kilencéves kisfiú máshogy ért a kutyákhoz, nem koppintósan: labdát dob el vagy ágakat, békát kerget futva, felrohan a meredek dombra, vissza-visszabandzsít a különböző szagok miatt lemaradó pajtására.

Az a koppintás... annak más hangja volt, olyan fájós.

**

Apácska tudja vajon, hogy nem csak a meglepetés felejthetetlen.