Kérem, a lábukat húzzák be, az ajtók zárulnak

Frankó, mondja egy kissrác, amikor bevezetem a mai témát; nem tehetek róla, odanézek, minden megszólalót meg kell néznem, szakmai ártalom biztos, forgatom a fejem a suliban, a lábam magam alá húzom, belevágok, itthon vagyok, sokan vannak, néha olyan jókat mondanak, velük nevetgélek.

      Szakmai ártalom, hogy nem mindig nevetgélek, mert azt hiszem, van hasznosabb dolgom, kihagyhatatlanabb: regélnem kell izmusokról, Petőfi szeméről, amelyik a teljes napfogyatkozásba makacsul belenézéskor sérült meg, Babits lányáról, aki egy lakókocsiban hunyt el, Ady ujjcsökevény-többletére többen bólogatnak, jó, hát akkor ezt abbahagyom, mondok én mást, a Karlsbadban gyógyulást kereső Aranyról (bólogatás most is), hogy az utolsó megfázást akkor szenvedte, amikor kigombolkozva a zsebóráját akarta megnézni, aszta, teszi hozzá egy másik srác, a lányok hümmögnek, egyikük úgy megölelné József Attilát, amikor furcsa rágási-nyelési szokásait emlegetem, a tejbegríz sem megy, hiába a terített asztal, pép ide vagy oda. Egyemmeg — mondja valaki mindenkire.

      Bejöhetek? — nyit be egy hátizsákos fiú, válaszom előtt behúzza maga után az ajtót, épp Kassák spanyolnáthából gyógyulásáról mondom a tudhatót; nyugodtan, de mi itt kérem át vagyunk szellemülve, csak belépni ide, hát nem tudom, de ha bír velünk, ám jöjjön; kafa, ejti le magát az ajtó melletti székre, a lábait szétveti — ezért jöttem, nekem épp ez kell, ki ma a téma, mindenki, folyton mindenki, valaki mellett, mormogják a többiek, mérgesek, mert most majd nem jut eszembe, hol hagytam abba, igen, így szokott lenni, most este emlékszem már, Vajda Jánosné emlékiratáról akartam még, még jó, hogy kizökkentett a szellemülni vágyó.

Holnap szólok időben, aki akar, most jöjjön be, lábakat a szék alá, az ajtók zárulnak. Az összes.