Szőrharapást
bőrével pőrén,
lőrével gazdagon
foltozz!
Kívül és belül
hasson az óvszer,
ha egyszer
eszel és iszol rá,
tedd azt
vegyszer nélkül,
becsből,
ne kínból,
bőven bejuttatva
magadba a kosztból.

Engedjétek hozzám jönni a kihívásokat, mondta a jeges víz, és leöntötte magát egy vödör verssel. Érkeznek a kihívások. Köszönöm, hogy megtiszteltek a rám gondolással. Bocsássatok meg, hogy csalódást fogok nektek okozni. Az én hibám, hogy nem tudom, ki az a Szabó Balázs, aki elindította az ún. kulturális forradalmat, de lám, én is leírtam a nevet, halleluja, éltesse őt a kultúra, meg a forradalom. Kérem megértéseteket, amiért csak úgy tudnék az általa jegyzett mozgalom mellé állni, hogy kihívnék minden, magát jeges vízzel leöntőt, hogy az elkövetkező tíz évben osszon meg tízszer, tíz verset. Azért is a (tizenegyezer) vessző, mert nem egyszerre százra, hanem tíz alkalommal kérném őket a tízre. Forró tízet a kopaszra. Szenvedjenek meg. Kihívnék minden versmegosztót, hívja ki maga ellen ugyanennyiszer a sorsot: olvastassa el tízzel a kedvencet. Tízévente győződjön meg róla, hogy megtörténik. „Önmagában” egy versposzt ebben a kedves körtáncban futó kaland marad. Ami persze lehet emlékezetes. Jó, legyen is az. Végtére is hála Minden Posztnak, hogy alkalmanként nem szem-, hanem „csak” versfényvesztést művel. Hála, hogy kitesz magáért. (Még ha egy netről sebtében lelopott, a posztban örök időkre olvasatlanul maradt verset is.)

A nép elszántan forgatja a műanyag evőeszközöket, újra és újra összecsap az ugráló krumplival és a fröcsögő zsírral.

Aki rejtőzködő virslidarabra talál, vidáman felnevet, amikor a villájára szúrja. Büszkén, kiválasztottsága tudatában emeli a feje fölé a zsákmányt. Persze nemcsak az ő szeme csillog, a parancsnok is kacagva integet le a tribünről.
A parancsnok kedvenc időtöltése az ételosztás megtekintése.
Lélekemelő látvány a sok ezer egyszerre harapó, rágó, nyelő és emésztő ember.
A boldogan táplálkozó nemzet.

(Képek: Sós Dóra)

soundZcapa: Creazione Part 1 

Az ember megérkezik, kibomlik a hátizsákból, kicsit bizonytalan kézzel széthúzza azt, kivesz egy apró könyvet, megtámasztja magában a kerékpárt, kinyitja a könyvet, egészen határozottan, meglepően biztosan, nem lapoz, beleolvas, visszahajtja, elteszi, tovább teker.

Sokaság ül a lépcsőkön, vár valakire, talán épp a biciklis emberre, egy csoport biztosan rá, egyszerre mozdulnak elinduláshoz, nem kedvetlenek, pedig ott kell hagyniuk a tavaszi első szökőkútsugarat, napostól.

A biciklis ember homlokráncolva elhalad a csoport mellett, nagy lelkesedéssel üdvözlik, más távlatot ád a mozgás; karlendítés, kedves apró mosoly a válaszüdvözlet, egy helyre tartanak, némi távolsággal, de a biztos összetartozás tudatában.

Három perc csupán. Három perc alatt végiggondolható. Mennyi idő, míg bekövetkezik a halál, mennyi volt a döntésig, mennyi a döntés, nem volt döntés, volt-e intés, nem jött el a tavasz még, a vízsugárra várni kell.

És várni, hiába. Hátha jön a biciklis ember.

(Kép: Sós Dóra) 

ez idegen

öt, széttartó irány a teljesség felé.
észak, dél, nyugat, kelet, közép:
ellentmond, kitér, szétszálazódik.

észak

a körúton teherautó villant —
de a fény lassan utazik, eltérül, kihuny,
a másik fényszóró vak marad.
géptestté egyszerűsödött alakok,
automatizált, üres idegenek.
gyors és gyenge reakciók
a 20 milliós mátrixban.
káoszos tojáshéjak.

dél

rossz irányba tartok apák, anyák,
fél tucat rokon felemás útjain.
elvár — csalódik. elvár — csalódik.
a család szürke sávjai közt
köztes, zöld területek vannak.
ismerős, de idegen mintázatok.
madarak tartanak délnek.
felszállok, követem a rajt, és
fészket rakok a felhőkarcolókon.
eltolódott időben hintázom
a telefonvezetéken, citrusfa-ágon,
kiüresedek és megnyugszom
a város sárga térképarcában.

kelet

szójatej. a mamák szaga.
magányos, szűk, fehér terek.
teavízzel törlöm át a tányért.
az olcsó kantinban egyedül eszem
az aszalt szilvát, sárga rizst.
megnéznek, nem néznek — ugyanaz.
a szemben levő szék üres marad.
záróráig várok, leteszem a pálcikát.
meghajolok suta, összetett kézzel,
majd út után kutatva új utat taposok.

nyugat

öröklött, fáradt beidegződések: ismétlések.
keveset szárítani a bőrt a szélben.
ritkán látni kék eget a szmog fölött.
félárnyékban felidéződni valahol.
néha felfrissülni az elmúlásban.
álmodni a széteső, öreg otthonról.
ahogy erősen ölel. félálomban, utoljára.
aztán klór, köpenyek, mamuszok,
csövek, gurulós ágy, a maradék holmi.
reggelre kifakult fényreklámként
róni az üres, teleszemetelt utcát,
— feltűnően, mégis érdektelenül —
és egy névtelen sarkon tojáshéjra találni.

közép

tartogatni marokban nagyapa durva kezeit.
amikor fél és eltéved, elindulni utána.
itt tartom, ismerősen beszélek hozzá.
így kísérem tovább. öt irányba szórva
toporog, összezavarodik. rendelem,
iszom a teát. őszinte, forró a víz.
megmosom a maradék ősz haját.