„A szegényasszony rég halott már, / De fiát a szél el nem hagyja, / Együtt nyögünk az erdőn éjjel / S együtt alszunk el virradatra.”

József Attila: Április 11

Ébredés után alaposan körbenézek, aztán elbambítom a szemem, hogy mögötte lepergethessem életem filmjét. A végefőcím után, a néma csendben kinyújtózom, két karom az égig ér. Egy dinnyehéjként úszó felhőbe kapaszkodom és könnyedén felhúzom magam. Kényelmesen elhelyezkedem, lábamat lelógatom, lengetem. Tetszik, amit látok, pedig nem tetszik, amit látok. Vagy fordítva. Az a jó, hogy mindegy. Az a jó ebben a mindegyben, hogy ez a minden.

Vége az űrnek. Elföldelik, fedik le, ne tudja az ember. Ül majd, a nagyon sok tudás elfoszlik, mint a száradó kalácsgöb a tartóban. Vége, hiába görbülhet felfelé a tér, csak a horizontra feszülhet s nem tovább. Eltartása lesz minden emberi szemnek.
Nagykerek a világ, és sültcipó illata van, mondja a néző a hallgató embernek, de finom! De finom elhajlása van a kereknek. De szűk ez a szoba a kalácsillatnak! Kirakni a szabadba és felnézni, hogy száll, gyere, barátom!
Kérlek szépen, hajszálvékonyan illessz mindent az éghez, boltja le ne szakadjon, mert akkor vége! Vége lesz, s az illat halott orrlyukainkba már nem simul.
S akkor megkérdezi a halló a látót: s a fény? Akár az odaégett kalács...

Felhőkben réved a szintetavasz-ég, a nap pirkadón lobban, izzad és buzog. Fönn a hegyen halkul már a hó, zúzódik, zizzen, a krókuszok szaggatják vásznát. Ágyat bont a köd, mert mi mást, ha nem azt. A szél jaját hallgatom, csendben, s mint egykor melléd, mellé leülök.
Melléd ülni − áttetsző ez ma már bennem, szinte látomás.
Ülök csak. Nem csillámló sziklafalon, de mellé. Mellé.

A boróka vad, a menny kemény.
Valami incseleg felém.

» József A. − Ágnes − Óh szív, nyugodj!

most másfél évvel ezelőtt van. talán egy kicsit még korábban. vége egy kalandnak. hagyom, hogy süssön a nap − ráérek. talán meg is érdemlem.

megnyugtat az ismétlődés. a visszatérő dolgok, események ismerőssége. az ismétlődés otthonosság. az otthonosság meghittség. a meghittség szeretet. több ismerősös egyenlet.

most az van, ami volt és ez jó. így maradok még egy kicsit. hosszú idő telt el, mióta legutóbb. túl hosszú.

» Framix − No War

A rigófiú rászedi a vörös macskánkat: más irányból közelít, mint eddig, arról, ahol eleség neki, macskának meg tavaszi feleség akad. Hangjaik keverednek a tavaszinak látszó reggelben, micsoda szimfónia.

Majd halványzöldes tojáshéjakat látok, amikor a nárciszt is, amikor nem vágyódom már a Kanári-szigetekre, eljön az az idő is, megleszek babérlombú erdők nélkül, meg kutyák nélkül, spanyol dialektus, fütyülés nélkül — megszokom, meg én, ahogy te ugatsz, te fütyülsz.

Ma még érdekel a tavasz, a mindig tízfokos éjszaka, a tenger felől érkező szél szaga, a szigetek közötti kompközlekedés, a vörös mojo szósz íze, a vízibiciklizés a passzátban.

A macskánk sziesztázik, még téli bundáját borzolja a sarki szél, kutyaugatás nem borzolja idegeit, átsétál az úttesten szimplán, egy nyelvet beszél macskalány-párjával.