Az őszinteség olyan, mint a vászon a festék előtt, a szó a fogainkon, a lépés előtti emelkedés. A festék a tudatos akarat, az írás formába zárt, a mozgás elmozdulás. Ki mondhatja akkor, hogy őszintén fest, igazat mond, és bizton oda jut, ahová akar?

„Vajon igaz, hogy Debrecenben / A Maradandóság lakik? / Én a Mulandóság fia vagyok / S azért siettem most ide, / Hogy megkeressek valakit.”

Sajoghat a szívem, a szemem, lüktethet a halántékom, de legalább stabil az állapotom, véd a fájdalom biztonsága, még ha jó is lenne egyszer-kétszer mezítláb rohanni a tarlón, tátott szájjal hasravágódni, figyelni a futkosó hangyákat, tíz ujjal kikaparni a kemény földből a könyveket, amiket, mint kutya a csontot, még kisgyerekként ástam el, gondolván a nehezebb időkre.

Néztem, és örültem, hogy a bejárati ajtó üvegétől nyármeleg napsütés látni engedi apró pihéit a vállán, a nyakszirtjén, ahogy fújja, ringatja őket a könnyű huzat, alig volt több fél mázsánál, természetes szőkesége lenyűgözött, álltam mögötte a csekkbefizetős ablak előtti sorban, és egész testemmel szavakat kerestem, az egyetlen és tökéletes mondatot, amivel megszólíthatom.

„Kakukkos isten rakott idegen világ pihéibe, / Arcunkra könyvelt bizonyossággal / Mi tudjuk, ugye, gyöngyöm-bogaram. / S kihajitnak csavargónak az utakra, / Ahol vásárra szekerezik az öröm. / De megterít a nyár eperfák zöld abroszán. / Testes mosónővé negyvenévesedik / Diaboló-derekú Beatricénk, / Kinek szemében galambok laktak egykor. / Lábainkon kolonc az országút, / Megennénk egész kukoricatáblát, / S elhiheted, az a legnagyobb bajunk, / Hogy muszáj lenni becsületes / ősállatoknak is, / Akik nem hordják zsebben a gerincüket.”

Lelkem izzadságcseppjeit törlöm, az aggodalom facsarja a bensőm, be kell mennem hozzá, beszélni, jókat, jósomásakat; fű, csak ne legyen vész, ne legyen, ne; legyen kevesebb hideg ujj, kevésbé hószín a bőr, lágyabbak az izmok, könnyfakasztó klórszag helyett érjen el a tavaszszél illata hozzá, a hóvirágé, krókuszé; érje el a hang, érje el, hogy közénkvágyjon, érjem el, hogy a sikítás bennem hangtalan maradjon - mindvégig.

Kopogtatjuk a gereblye végével, ami megmaradt, máshol hóvirágok, bezzeg itt még hó, keletet hallgatunk, ha időjárást, északot hozzá; de inkább koszos jégkupac ez itt, hiába, évről évre nagyobb fenyősűrű óvja a naptól az aljnövényzetet is, bújhat a hó.

 A lányom szerint télen minden összement, legfőképp a bringája — furának érzem a mosolyom, a gyerekség megy össze benned, kislány, tartson még, hát megkergetem, ahogy telik.

Összegyűlünk, mindenki arrébb mozdít valamit, nagyapáék értik a sorrendet, apa erővel toldja; szikkadjon ami alatta, mialatt óvjuk ezt itt, évről évre bizonytalanabb bújásainkat.