a csütörtök nagyon mélyről indul. ott ólálkodik benne valami balsejtelem. legbelül, középen. figyel önmagába, mintha feneketlen kút. a csütörtök alja, mélysége kivehetetlen.

csütörtökön mindent átható forróság van. apró bogarak lepik el, poshadt fröccs szaga. üresre kopott tekintet, és a csütörtök az is, amibe a járdán belelépsz.

de csütörtök az este hazaérés is. az egymás melegébe vackolás. az egész nap érzett hiány lassú eltűnése. a csütörtök az enyhülés napja is.

» DU3normal − feel good (gorillaz rmx)

„Millió fénybogár szállongja át az erdőt a sötét fenyők közt. Hogy szerette volna ezt látni mama." (Czóbel Minka naplója, 1909)

Figyelek én is. Középről indulsz, ahogy szoktál, mindig onnan, kezedben valami fehér, soha nem nézel hátra, oldalra sem. Így látlak.

      Nézem a fenyők elnyúló tetejét, mama szerint megfojtja majd a borostyán őket, azóta rájuk tekeredik a fagyal is, ha nem tekeredik, befonja; nem emlékszem, hogy került ide, a milliónyi sötét bogyóra figyeltem fel a földön, mama tudná, miért tintabogyó; a fehér foltokra a borostyánaljzaton, ami tavasszal porzik, a kőrisbogár fénylő hátára.

      Hogy szeretném tudni, mi volt az a fehér a kezedben.

Célzás, sebesség-felvétel, követés. Taram-taram, taram-taram. Még jó, hogy mindegy a merre, a hova, csak a ki, az aki számít. Így könnyű, bólintok, igen, nagyon könnyű. Nem is akarok mást. Csak könnyen utána, ahogy az lábakkal lehetséges, csak könnyen, sőt könnyedén, egyszerűen, lazán. És mosolyogni, folyamatosan mosolyogni. Persze azért figyelni is picinykét, figyelem nélkül a felszabadult követés is lehetetlen, én pedig most tényleg követek, tehát figyelek.

Hónapok óta papír, kreatívság- és hobbinélküliség. Hobbi, karbantart a szó, majd papírra vetem.

      Vannak szép papírok köröttem, tintával teleírtak, nyomtatottak, fekete-fehérek és színesek. Némely címzettje én vagyok, némelyé nem; címeket tartalmaznak, olykor rangokat, ismeretlenektől és ismerősöktől; elismeréseket, ismerősöktől és kevéssé azoktól. Van közöttük kódos és vízjeles.

      Más papírok mozgatása nehezemre esik, látása is, léte is nyomasztó — jelentések, zárók, olykor nyitók, összegzők, figyelmeztető feljegyzések, nyomot hagyó ragacsos fecnik.

      Hobbi lett a papírok megsemmisítése, kézzel, mintázva, karbantart, ahogy kreatívan semmisítem. És mentem, ami menthető.

      Vágyom a rég még nyomasztó gépi felületre, tanulom, ahogy kreatívan semmisít engem. Masé. És a mentés?

Három x felett már a pornó és az öregedés sem zavar. Bejárok munkálni a cégbe, meghagyom, hogy mások panorámázzák ki a horizontomat. Az évi ugyanannyi nap úgy kavar egyre jobban, mint csillagpernye a Hold körül. Mire nézzek fel? Úgyse látok sötétebben, az agyam görbíti magához a széleket. Három x felett hasonlóan nézek az égbe, de már semmi sem hasonlít gyerek önmagához. Ez vagyok most, állok a tükör előtt, a tükör korhatáros. Csillagokat akarok látni, de csak egy homályos foltot fogok.

A lábacskái mozognak olyan gyorsan, mint Carmignola keze a hegedűn, míg vakondtúrást tapos, s közben tizenhatfogas nevetéssel veszi tudomásul a körötte állók feltétlen csodálatát ügyessége láttán. Nyár van, röpke a lepke, zümmög száz cserebogár. A kertben májusit fog és békát, hernyót és katicabogarat néz bűvölten, haját simogatja kis kezével, ha feje búbján csattan egy-egy kósza esőcsepp. Imádja a gumicsizmát, toccsanni vele pocsolyába, vödör vízbe a legjobb, s a legkacagtatóbb. Talpán vérbő eperfolt, cicakajamaradék vagy fenyőtüske nem zavarja, folytonos a szaladás. Palacsintát és halat süt, fagyit készít, s homokból van a hajó, az autó is. Hunyorogva néz át a falevelek között, madarat keres a távolban, napra talál, megkönnyezi. Ahogy én is, a gyorsan múlókat.

Carmignola-Vivaldi: Négy évszak/Nyár »

a szerda már eső után van. az ébren töltött éjjel lassúsága felszívódott az izmokba. a test teszi, amit mindig. dolgozni megy, létezést színlel.

a szerda lassú hömpölygés. fűszál végén hintázó kis bogár, mielőtt elröppen. apró, zavaró furcsaság. hiba a mátrixban.

a szerda az öntudatára ébredt automatizmus. a kezemből kicsúszott irányítás. az éppen egyensúly az összeomlás szélén.

a valóság pókfonala.

» Jah Melodie − Up with the King