A parancsnok örömmel néz végig.

Aki menni akar, annak balra át, ötven lépés távolságra lépés in-dulj, mondja a parancsnok.
Aki maradni akar, annak jobbra át, ötven lépés távolságra lépés in-dulj, mondja a parancsnok.

Dübörög a föld, csodás ritmusban verődnek az aszfaltnak a lábak.
Mindenki tökéletesen lép. A férfiak és a nők, az öregek és a gyerekek is.

Amikor a menni akarók céljukhoz érnek, a parancsnok azt mondja: ááá-llj!
Amikor a maradni akarók céljukhoz érnek, a parancsnok azt mondja: ááá-llj!
Az egésznek hátra arc!
Az egésznek vi-gyázz!
Pihenj!

A parancsnok örömmel néz végig.

Azt mondja, hölgyeim és uraim, ez itt a közép, ahol én állok, drága gyermekeim.
Itten van keresztbe ez a hosszú fehér felfestés, idáig kell eljutnia mindenkinek.
Aki ideér, annak helyben járás, amíg azt nem mondom, állj.

Tehát az egésznek vi-gyázz!
Előre, a középre lépés in-dulj!

Dübörög a föld, csodás ritmusban verődnek az aszfaltnak a lábak.
Mindenki tökéletesen lép. A férfiak és a nők, az öregek és a gyerekek is.

A parancsnok örömmel néz végig.

Az eltökélt tekintetek és a tökéletes mozdulatok is bizonyítják, hogy nincs lehetetlen küldetés és minden parancsnak van értelme.

Nyári nap stramm
férfilepke száll
virága
sziromhajába,
a bibe rábillen,
a szárnyak összecsúsznak.
Elsimul
szépen a nőn.
Történik Rodoszon:
tört ívű fák szélcsöndbe
karolnak, barázdált
törzsükön sziruplassú
sugár. A kapcsolat
rendkívülire vált
virág, fa, fény,
férfi között.
Szirmok illatában
hosszan időzik,
fakadnak ízek,
mézelő perc telik,
kontrasztszínek szűrődnek.
A virág odaadja magát,
pillangója édes szárnyakat bont.
A fák széthajolnak
és beomlik a fény,
szélessávú forróság
kap a rodoszi völgybe.

Történik négyszázezer éve,
a völgy kezdetén,
hogy Rodosz
a tengerből kiforrt,
Apolló szigetnyi mosolyakor.
Történik újra, négy éve, nyáron,
mához egyre, ma, most,
a férfi sziromágyától
számított nyarakon,
tulajdonképp örökké,
amíg a lepke lepke,
virág virág.

Mi nem szegények vagyunk, mi így élünk.
Nekünk ez az életformánk.
Nem mérgezzük magunkat mindenféle szarral.
És tudjuk, hogy az élet nem az evésről szól.
A helyes étkezés hazugság.
A zabálástól nem leszünk egészségesebbek.
Csak megnyomja az étel az ember hasát.
Aztán másnap megint enni kell, és így tovább.
Az egésznek semmi értelme.
Hiszen amikor van munka és dolgozunk, ugyanúgy elfáradunk, ha eszünk, ha nem.
És alig bírunk hazamenni.
A szegények, na, azok bezzeg soha nem fáradtak.
Mert azok soha nem csinálnak semmit.
Azoknak büdös a munka.
A szegények azok, akik lopnak meg csalnak, és hazudnak, hogy kedvezményeket kapjanak.
A szegények rossz emberek, mert visszaélnek a bizalommal.
Mi jó emberek vagyunk, mert mi nem vagyunk éhesek soha.
A menzát is csak azért kérjük, hogy a gyerekeinket ne csúfolják az ostobák.
Mert a ruháikért is mindig csúfolják őket.
Mert nincs ízlésük.
Állandóan csak a boltokba járnak.
Ahogy megkapják az új ruhát, már hordják is.
A mi asszonyaink viszont napokig dolgoznak az innen-onnan összegyűjtött ruhákon.
Mert a mi asszonyaink tudják, mi az ízlés.
Tudják, hogy a művészet adja az élet értelmét.
A mi asszonyaink zsenik.

Anyám, csak azért írok, hogy eltyúkjam, le fognak

csókni közönség előtti izgatásért, a vád nem koholt,

joggal hintem a hamut

is kamunak mondom

és remélem, levelem a legjobb egészségben mamál.

Mama, eltyúktam.

Reméltem, levelem a legjobb egészségben a nyál.