Uborka_fazon
Szőcs Attila
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Szőcs Attila
Meszatovka
Béni bácsi lassan magához tért. Most már tisztán hallotta, ahogy a hang azt kéri tőle, ölje meg fiát. Akár meg is tehetné, gondolta, egy álmos ember könnyen vetemedik meggondolatlanságra. Felült és egy darabig figyelte a körülötte alvókat. Fémágyak sorában, a fehér lepedők közül kibukkant egy-egy borostás áll, egy fejbúb, vagy egy tarkó alá szorított, valószínűleg teljesen elzsibbadt alkar. Kiszállt az ágyából, előkereste papucsait, és az ablakhoz botorkált. Az égi hang ott zümmögött a fülében, pedig ő zengő, a szobát teljesen betöltő hangra emlékezett. Zavaros elmével még látni vélte, ahogyan otthagyott ágyából megszökik a meleg. Ha a takarót visszateríti, talán nem hűl ki, gondolta. Valaki mocorgott Meszatovka mellett, a fiú felemelte a fejét, erőtlenül próbálta kideríteni, mi zavarta meg, de feje visszahanyatlott a párnára. Béni bácsi a párkánynak támaszkodott, és a hideg borzongás felébresztette. Meszatovka végül mégis felült az ágyában, és kíváncsian figyelte, mit csinál. Kajánul elvigyorodott Béni bácsi rendezetlen pizsamáján, majd ébresztésül belerúgott néhány ágyba, és elment a mosdó fele.
Béni bácsit miután rájött, hogy ő Ábrahám, nem lehetett megzavarni. Az isteni kívánság közvetítésével megbízott hangból kihallatszott az indulat, a sikertelenségből adódó elerőtlenedés. Célját elérni nem tudta, így életre kívánt kelni, megragadva a szavak tartalmát, terjeszkedni, megizmosodni. Még szétrepeszti fülét, rémült meg Béni bácsi. Nincs kedve Meszatovka feláldozását előkészítnie, be kellene menni inkább a városba, gondolta.
Meszatovka visszajött, és érdeklődéssel közeledett hozzá, meglökte, hátha magához tér. Béni bácsi meglepődve nézett rá, nem értette, mit akar tőle. Gyere reggelizni, szólt rá Meszatovka, majd, miután Béni bácsi nem mozdult, magával vonszolta a fürdő felé. Elmennek moziba, döntötte el Béni bácsi, a reggeli után persze, elviszi népét az Ígéret földje című filmre. A kórterem lakói, miután a szanatórium nyitott kapui, felvigyázatlanul hagyott folyosói meggyőzték őket küldetése igazáról, már azt is feltétlenül elhitték neki, hogy ő Ábrahám. Meszatovka furcsállotta kissé a dolgot, nem értette, miért nem pihennek egy kicsit reggeli után. Isten választás előtt álló népe elérkezett a városba vezető út letérőjéhez. Elhangzottak olyan bátortalannak nevezhető javaslatok is, hogy vegyék a tavak felé útjukat, de Béni bácsi rájuk szólt, és hitetleneknek bélyegezte őket. A város utcáin aztán, elmaradoztak egymástól, nem érdeklődtek a mozifilm iránt, elégedettek voltak, ha a városban sétálhattak. Elragadtatva vigyorogtak bele a járókelők egészséges arcába, és megpróbálták utánozni az elégedettséget, a határozottságot ami annyira különössé, természetellenessé tette a szembejövőket. Meszatovka egyedül maradt, miután Béni bácsi elment, meglátogatni barátait. Amikor keresésére indult, már teljesen át volt fagyva, és így történt meg, hogy találkozott Annával. A lány szinte halálra rémisztette, ahogy egy utcasarkon elébe toppant. Nem tudta mire vélni a sötétből kilépő teremtmény izgága mozdulatait. Anna félig kifordult, hogy elkerülhesse az ütközést, de mellével véletlenül beleakadt karjába. A lényben, Meszatovka, ekkor látta meg a nőt. Egy lány, gondolta, kezdjünk vele valamit, mondta magában, használjuk ki az alkalmat. Nemrég áldozatnak képzelte magát, de most, amikor ilyen angyali teremtéssel találkozott, nem akart mást, mint vele maradni. Kölcsönösön próbáltak bocsánatot kérni egymástól, Anna bemutatkozott. Szőke lány volt, túlzottan nagy mellekkel, és a súly alatt enyhén meghajolva járt. Továbbindult, és természetesnek találta, ha Meszatovka beszél hozzá, és eközben vele tart.
A fehér köpenyes ápolónő, a doktor epilepsziás lánya jutottak eszébe Meszatovkának, akik a késő délutáni szieszták nyomasztó perceit annyira kellemesen töltötték ki. A vécékagyló hideg rámája is kedves emlék, miután a finom hölgyfenekeket meg kellett védeni, a hideg és ugyanakkor kétes tisztaságú kagylótól. Még eszébe jutottak a tölgyfák mögött töltött tavaszi éjjelek, amikor a hold és a leterített köpeny világítottak a nagy tudásszomjjal megáldott ifjúnak. Annát megragadták a fiatalember szemében gyúlt őrült lángok, a szenvedélyes, elragadtatott szavak, izgatottan vette észre, hogy tetszik a fiúnak. A kapualjban a zavart csend bizonytalan pillanataiban Meszatovka félreérthetetlen mozdulatot tett. Anna felsóhajtott, a karjaiba vetette magát, és az ápolóterem gyenge orvosságszagát megérezve, áldotta szerencséjét, amely egy orvossal hozta össze. Nem volt különösebben nehéz meggyőznie Meszatovkát, hogy felmenjen hozzá. A második emeletre sötétben botorkáltak fel.
Meszatovka az ablak alá helyezett fotelbe ült, amíg a lány a csomagjait rendezte. Most először gondolt arra, hogy otthagyta a szanatóriumot. A lány forró érintései, izgatott mozdulatai az esténként felizzó, feszült hálótermi hangulat beteges otthonosságát idézték. Az elfojtott, kárörvendő kacarászást, a felmagasodó, ingó árnyakat, az aludni nem tudók nyöszörgését. Anna szuszogását a füle mögül hallotta viszont, a lány alighogy felmászott az ágyra, máris türelmetlenül elkezdte a nyakát csókolgatni. Meszatovka bántónak találta az elhamarkodott mohó közeledést. A kibontott haj tüsszentésre ingerelte Meszatovkát, de lélegzetét visszafogva magához ölelte a lányt, és végigfektette az ágyon majd lehúzta róla a szoknyáját. Elgondolkodva közelebb hajolt, és felemelte a pulóvert. A kis, fehér blúzocskának megörvendett, és a pulóverrel együtt levetette. Anna csendben tűrte, hogy nézzék, megnyugtatta, hogy a fiú meg van elégedve a látvánnyal.
Később már ott feküdt Anna teste mellett, enyhén kifordulva, a testét bámulta, és nem zavarta, hogy ő ruhában maradt, a lány pedig meztelen. Sima bőrének csillogása, fehére jelentette a mennyországot, a hajlatok távlatában a pokol bejárata sötétlett. Amikor a mennyországba készült behatolni, a pokol kapuja mindig ott volt elkerülhetetlenül a mennyország egy zugában, és egyértelműen a legrövidebb útnak tűnt. Ahol a mennyország önmagába fordul, ahol a test finom mintázata egy fekete domb aljában tűnik el, és a bőr erezete örvénylő mélységekbe csavarodik, ott érezte jól magát Meszatovka. A pokoljárás átka. A bukott angyalokat elnyelő, kíméletlen mélység végleges döntésekre kényszerít, és lezárt történeteket szül. Reggel egyedül ébredt az ágyban. A lakásban minden faszínű volt. A hajdani kétszobás lakás átvágott terében mintha csutakok lennének lerakva. Anna elnagyolt faragványai, ahogyan később kiderült. Az átvágásnál meghagyott beugró mentén földig érő háncsfüggöny osztotta ketté a teret. Megemelt egy összefaricskált tuskót, kíváncsi volt, ha majd Anna nincsen otthon, és nagyon zavarják, milyen hamar tudná kidobálni őket az ablakon. Megszámolta, hat volt nagyobb méretű, amivel hosszasabban kellett volna kínlódnia, és tíz kisebb, melyek nem okoztak volna különösebb gondot, ezek kivételesen rondák is voltak. Anna átkiáltott a konyhából, reggelit készít, mondta. Eszébe jutott amit az éjjel vett észre, hogy Anna egyik melle kisebb, mint a másik. Ha külön-külön nézte meg őket, akkor egyértelműen a kisebb mell tetszett jobban. Fürdés közben rózsás színe volt, kemény, elvilágosodó mellbimbóval. Vajon megbízhat a lányban? Annához költözött. A szanatórium után ez maga volt a mennyország. Anna a kertészetnél dolgozott, mindig délután négy órakor érkezett, bőrének hideg földszaga és kesernyés íze volt.
Meszatovka lassan megtanult többféle ételt elkészíteni. Hétvégenként már különlegesebb levesek főzését is gyakoroltak Annával.
Nagyon hamar ráunt azonban a főzőcskére. Ha ő készítette az ebédet, Anna kínlódva ette meg, ő mégis nagy mennyiséget zabált fel belőle. Naphosszat az ágyban feküdt, és miután rákapott az állandó evésre, fejlődésnek indult.
Göndör hajának rohamos növekedése volt leginkább feltűnő, három hét után már a válláig ért. Ezzel egy időben látványosan erőre kapott. Fél kézzel emelgette a nagyobb tuskókat, majd amikor ki akarta próbálni növekvő erejét, kettőt a nyitott ablakon egészen a szomszéd utcáig dobott. Az építőtelep munkásai elképedve vették körül az égből érkező primitív szobrokat. Meszatovka a tuskók után ment, a munkásokat pedig, mert kérdőre vonták, megverte.
Kétkedővé vált, gyanakodva figyelte Anna telefonbeszélgetéseit. Egyedül érezte magát, és eddig társai által éltetett rögeszméi hiányában, magányosnak. Úgy érezte, összeesküvés készül ellene. Ő, aki a mennyországba menekült, most testvéreit kereste, és mert nem találta őket, gyilkos gondolatok lettek úrrá rajta.
Egy napon, azután, hogy Anna hosszabb időre elutazott, falánksága elképesztő méreteket öltött. A hirtelen rászakadt magányban elbizonytalanodott. Akkora ételmennyiséget vásárolt fel, amit aztán alig bírt hazavinni, majd nekilátott a zabálásnak. Felfalt egy kiló száraz, pikáns kolbászt, vörösborral, utána anélkül, hogy elkészítette volna még két babkonzervet és az időközben előkerített szilvapálinkát megitta. Az odaégetett tükörtojáshoz savanyú uborkát evett, majd odatette a maradék zöldséglevest melegedni és egy sör társaságában kikönyökölt az ablakba pihenni. Az építőtelepről felhallatszó zajban nem hallotta amikor a felforrt leves kifutott, csak a terjengő gáz szagára figyelt fel. Elzárta a gázkályhát és a sörről megfeledkezve gint öntött fel szódavízzel, és ha fanyalgott is, de mind megitta. Fél óra alatt fogyott el két liter, és újabb adagért ment, de az üzletben eredeti szándékára már nem emlékezett így sört vásárolt. Nehezen itta, a sok étel már ott kavargott gyomorszájában, háborogtak a sör érkeztére. Három sör után már nagyon rosszul érezte magát, beszaladt a fürdőbe. A küszöbön elbukott, és részegségének teljes súlyával a kagylóba kapaszkodva, leszakította azt. A lefolyóból egy kevés víz szétfolyt a rendben tartott fürdőben.
Anna a romokban heverő fürdő előtt elájult. Meszatovka ködös aggyal, hosszasan bámulta a lányt, szólongatta, de mert nem felelt, elsírta magát. Arra, hogy mikor érkezett haza Anna, vagy mikor jött ki ő a vécéről, nem emlékezett. A megmaradt fél üveg vodkát egy hajtásra megitta, majd becsöngetett a szomszédba, segítséget kért a házba mutogatva. A fiatal házaspár beszaladt Annához, ő pedig lement a tömbház elé, és néhány bizonytalan lépés után elterült a gyepen, majd azonnal elaludt. Horkolása felverte az egész negyedet.
Álma felkavarta, kétségbeesetten hánykolódott, megremegtek a tömbházak, és ablakok törtek be, ha karját a földhöz csapta. Látta álmában, ahogyan kidől az erdőben egy fa, a gáztűzhely magától elalszik, egy boroskancsó feldől, és a tartalma kiömlik anélkül, hogy eltörne. Emberek gyűltek össze, körülállták, de annyiszor rettentek vissza, ahányszor hánykolódó teste megremegtette a földet. Rendőrök szaladtak oda az építőtelepi munkásokkal szinte egyszerre. Izzadsága teljesen átnedvesítette ruháit, szétfolyt a pázsiton, felpörkölte a növényzetet. Anna, ahogyan magához tért azonnal felhívta a szanatóriumot.
Egy órán belül három ápoló érkezett, a tömeget a rendőrök segítségével, akik addig nem tudtak mit csinálni, szétkergették, majd Meszatovkának láttak. Letépték a ruháit, egy földszinti lakásból slaggal vizet vezettek ki, lemosták, utána pedig ollóval, aztán borotvával rövid idő alatt véres-kopaszra nyírták. Anna még látta, amikor felrakták az autóra a még mindig eszméletlen, hátrakötött kezű fiút.
A szanatóriumban mindenki a délutáni pihenőjét aludta. Béni bácsi gondozásába vette az elgyengült testet. Órákon át ápolgatta, mosta le és tisztította ki sebeit, majd hosszasan kenegette Meszatovka lecsupaszított fejét.
Az utazás
Nagyanyám úgy élt közöttünk – nem szabadulhatunk ettől a benyomástól–, akár valami titok hordozója. Szenvedő arccal mindig menekül, magával hurcolva minket is.
Egy téglaszínű vagy inkább vörös vonat vitt magával, hosszú, erdős, egyenetlen tájakon, miközben az útitársnőnk nyakába akasztott igazgyöngyöket bámultam. A gyöngyöket odaakasztották, ez nyilvánvaló volt, nem bírta volna egyedül azt a súlyt, ami most a föld fele húzza. A gyöngyök valószínűleg igazgyöngyök, gondoltam tizennégy éves fejjel, miért cipelne mást a nyakában. Megnyugtató volt a löttyedt bőr látványa a gyöngyök mögött. A meglazult kötelékei a testnek, a védtelenség és kiszolgáltatottság hangulatát közvetítették. Nem fenyeget közvetlen veszély a nő részéről, döntöttem el.
Menekültünk, tehát figyeltünk az utunkba akadó jelekre is. A vonat vörös színe a boldogságot, vidámságot jelentette. A vonat erőt sugárzott, útitársnőnk nyugodtsága pedig önmagában is bíztató jel volt. Anyám azonban babonás érzéketlenséggel túlzásba vitte a jelek fontosságának értékelését. Gyakran viselkedett meggondolatlanul, számos javíthatatlan kárt okozva lassan szövődő kapcsolatunkban. Ő a mindenkori jóságos védelmezőm, kísérő volt csak az utamon.
Amikor megtudtam, hogy kitört a háború, vagy legalábbis beindultak azok a bizonyos romboló folyamatok, amelyek majd elrettentő méretű zűrzavarrá növik ki magukat, terjengős por, hamu és üszök közé dőlő épületeket láttam magam előtt. Fénytelen szemek gurultak el, távol, a megkínzott emberektől, a nyitott sebek önálló életre kellve, a haláltól remegve, a puskacsőtől riadozva minden erejüket összeszedve, beszűkülve pihegtek. Takargatják ezek a sebek védtelenségüket, sebezhetőségüket. Mivel az emberektől függetlenül, csak pillanatokra felvillanva képzeletemben, magukban jelentek meg, még szánalmasabbak voltak. Egy rongy, egy elgyötört kéz hiányában már nem volt, ami eltakarhatná őket.
Ilyen idő és térbeli távolságból talán helytelen elképzeléseket tápláltam, de éppen tudatlanságomból kifolyólag, a vér, ami a háborút véressé tette, elképzeléseimben az a vér nem az emberektől származott, hanem az élő hús felszaggatott nyílásaiból. Nagymamám szükségesnek gondolta nyugtatásom. Ő tudatta velem a hírt, megijedt, hogy túlságosan megrémiszt. Felhívta figyelmem saját nyugalmára, amit mindenképp nekem is észre kellett volna vennem, és azokra az értesüléseire, amelyeknek nyugalmát köszönheti és ezeknek tudatában biztosított engem, hogy ha be is indultak bizonyos folyamatok, még mindig csak a felszín alatt és csak finom formában, esetlenül léteznek. A folyamat szó nem egyértelmű jelentése is csak bizonytalan utalásokkal céloz a bekövetkező történésekre, az őszinteség és önfegyelem kényszerítik csak nagymamámat arra, hogy minden más szót mellőzve mégis háborúról beszéljen. Ha nemrég magával az elrettentő háború képzetével kellett szembesülnöm, természetes, azonnali riadalmamat, nagymamámat hallgatva, könnyedén elfelejtettem, vagyis észrevétlenül éltető és hajtóerőként beolvasztottam a hősökről, harcosokról szóló álmodozásaimba.
Ha először feltétel nélkül tudtam örvendeni az elkövetkező kihívásoknak, és úgy képzeltem, ezek szükségszerűen beletartoznak a háború lényegébe, most harcosként képzelegve magamról, a már valóságosabb, elrettentő történéseket egy fokkal közelebb éreztem magamhoz és kissé megijedtem.
Nagymamám, szerepének elvárásaival szemben, hajlandó volt feladni méltóságát, különös, testtartásba rogyva – talán, hogy súlyosabb, nyugodtabb hatást keltsen – önmagát teljesen kiszolgáltatta. Ismertem, milyen erőfeszítéseket tett azért, hogy minden képessége szerint azt a nagymamát biztosítsa nekem, amit elképzelései, emlékei, és unokájának feltételezhető igényei szerint a legmegfelelőbbnek hitt.
Két nap telt el, amióta elutaztunk. Valójában elmenekültünk. Egy csöndes kisvárosban szálltunk meg, távol a csaták veszélyeztette területektől. Szép hely volt, csak poros. Megérkezésünk harmadik napján kérdeztem a portán, hol vannak a menekültek. Kiderült, hogy mindenki más turistaként tartózkodik itt, a háborúnak nyoma veszett tehát.
Anyám az első napokban többnyire azzal foglalta le magát, hogy szeretőt találjon magának, amiben itt semmilyen barátnői segítségre nem számíthatott, nagyanyámban pedig egyenesen ellenségére lelt, a helytelenül el nem titkolt szándék miatt.
Azon a napon, amikor megismerkedtem a portással, szükségem lett volna anyámra, hogy megvigasztaljon, de ahogyan sok más alkalommal, most sem számíthattam rá. Anyámat egy fiatalemberrel találtam a nappaliban és elmélyülve tanulmányoztak egy fotóalbumot. Róbert a vonuló madárrajokról rendszeresen készítette ezeket a néha elmosódott képeket, és azt vallotta, hogy az általa lefényképezett madarak a háború szelétől menekülnek, és anyám olyan különös lelkesedéssel hallgatta őt, mintha kivételes örömet szerezne neki az állatok gyávasága. Én későbben ismertem meg anyám bűnét, és annak okát, amiért elutaztunk, és ami semmiképpen nem a háború volt. Richárd bátyám mesélte el, hogy családunk nőtagjai apám ellen fordultak, megkérdőjelezték emberséges voltát, életre termettségét és azt, hogy egyáltalán el tudná tartani és a jólétbe kormányozni családját. Richárd bátyám szerint anyám nem kedvelte apámat, akit sajnos, nekem nem volt lehetőségem megismerni. Bátyám még azt is mondta, hogy anyám kedvelte a férfiakat, ez pedig igaz volt, én is tapasztaltam. Róbert kitűnő társaságnak bizonyult és mindig kéznél volt, mert ő is a szállodában lakott.
A portással két nappal megérkezésünk után ismerkedtem meg. A szálloda hallján szaladtam át, mikor egymásba ütköztünk, az én hibámból persze, futás közben is a földet figyeltem. Ahogyan felkiáltott, én félreugrottam, de a leveleket már kivertem a kezéből, és miután röptében egyet sem kapott el, bánatosan figyelte, ahogyan a szőnyegre, a virágok közé hullanak le. Dühösen próbáltam ellökni magamtól. Morgott magában, nem szólt semmit. Minden levelet megtalált, gondosan többször is utánaszámolt, és csak miután az utolsó után nyúlt, a virágcserép fölé hajolva, vett észre ismét engem. Ne bámuljam, szólt rám. Indulatait kellő ravaszsággal rövid időre megfékeztem. Rámosolyogtam, de nemsokára mégis elszabadult a pokol. Miután annyira eltávolodott tőlem, hogy a jelen levő vendégek is részt vehessenek a jelenetben, ocsmány, aljas támadást intézett ellenem. Vádjai ijesztőek, rémisztőek voltak. Félelmetes alakja előtt nem tehettem mást, mint meghunyászkodni, alázatosan bocsánatért könyörögni. Értésemre adta, hogy az örök üdvösségemet teszem kockára, ha nem ismerem be hibámat. Az erdei kirándulásról nemrég visszatért, füstszagú vendégek vették körül. Én feszülten, ijedten figyeltem és próbáltam megérteni őt, kiutat kerestem, de csak rajta keresztül találhattam volna meg. Elmenekülni a vendégek nem engedtek volna. Szája sötét üregébe mélyen beleláttam. Üreges, ijesztő barlangnak tűnt, ahova a kevés fény, mintha csak az orrán át jutott volna be, akár egy templomablakon. Ott bent sűrű bánat tenyészett, sötét fájdalmat és keserűséget képzeltem gomolyogni felém. Hányingerem támadt és a sírással küszködtem. Ő elhallgatva, a vendégektől egyetértést várt, azok viszont kezdtek elszállingózni, gondolom, ezek után jelentősebb fordulatra már nem számítottak.
Két nap múlva, mikor a portás újra szolgálatban volt, ahogyan elmentem a porta előtt, a nyitott ajtón keresztül megszólított és máris a térdén találtam magam. Bocsánatkérés ürügyén erős karok szorítottak össze, maradásra kényszerítettek. Irgalmazzak neki, mondta. Nem viseli el, ha haragszom rá. Meg akart simogatni, de megharaptam a kezét. Amennyire ellenséges voltam ekkor vele, a következő alkalommal épp ellenkezőleg, már megbíztam benne. Valójában féltem tőle, ezért kellemesen érintett, hogy ez a félelmetes ember megbocsátott és azon túl még barátságos is volt velem. Térdén ülve, a bizalmaskodása volt inkább, ami megzavart abban, hogy már akkor elfogadjam közeledését. Másfelől méltóságomon alulinak találtam volna egy portásra haragudni. Arra kért, hogy Portás Ivánnak szólítsam. Aztán ő tanított meg, mint jelent két ember kapcsolatának minél teljesebb megélése, a később megtapasztalt közvetlenségre gondolok itt, a mássá válás élményére. A városban való rövid tartózkodásunk alatt sokat tapasztaltam ennek az embernek köszönhetően. Hamarosan beláttam, hogy az apa szerepét játszó férfi iránti ragaszkodás lényegesen más távlatokat nyit meg két ember kapcsolatának alakításában, mint amit egy anya környezetében tapasztalhatok. Jobbára csak utánoztam persze a csendes odaadást, a finom áhitatot, amit azonban vigyáztam nem viszonozni. Veszélyes, kétes helyzet lett volna.
Egy szürke, egyre hűvösödő délutánon vitt magához külvárosi lakására, alacsony tömbházak és a nyomor zajai közé. A környezetet, társaságában nem találtam zavarónak, különben sem tartózkodhattam sokáig lakásán. Kimenekített anyám és a szállodai különítmény, élén a fürdőmesterrel. A különítmény tagjai között jelen volt a személyzeti osztály vezetője és egy Ingrid nevű nő is, aki valószínűleg véletlenül csapódott a különítményhez, nem értette, mi történik körülötte. Anyám az ablakból látta, amikor Portás Ivánnal eltávolodunk a szálloda mögött, a külvárosba vezető úton. Ráébredt, hogy amennyiben menekültek vagyunk, óvatosabbnak kell lennünk. Azonnal rohant az igazgatóhoz, és lihegve, drámai hangon kijelentette, hogy engem a szálloda portása elrabolt. Hasztalan magyaráztam el neki, hogy szükségtelenül remegünk a háború közelgő eljövetelétől, félelmeinkben senki nem osztozik a városban. Sajnos, arról is beszámoltam neki, hogyan ismerkedtem meg Portás Ivánnal, hirtelen indulatomban természetesen nem kíméltem a portást, aljas, undorító hernyóként jellemeztem. A különítmény távolról követett bennünket. Amikor a portás lakására megérkeztek, úgy érezték, időben közbeléptek, én meg nem tudtam elképzelni, mire számítottak. Amikor megérkeztek, a kis szobában teát ittunk. Én nem sokkal azelőtt még örömmel hallgattam vendéglátómat, annak ellenére, hogy csalódtam benne. A férfiak kiváltságos helyzetét igyekezett elmagyarázni nekem, akinek kevés fogalmam volt arról, amit beszélt, apa hiányában nem rendelkeztem valós előképzettséggel. Amit mondott, abból megtudtam, hogy valóban a javamat akarja.
Nagyon elszomorodtam anyám butaságát látva. Elborzadva követtem a saját hülyeségén fellelkesült különítményt. Őszintén csodálkoztam anyámon. Több komolyságot vártam el tőle, ha nem is reménykedtem abban, hogy szélsőséges helyzetekben méltósággal képes viselkedni. A különítmény büszke csevegéssel kísért a szállodába, és Ingrid asszony örömmel magyarázott az előtérben ücsörgő vendégeknek, így remélte, hátha ő is megérti, minek volt a része. Mivel rosszul beszélt magyarul, mindenkit csak összekavart történeteivel. Én kissé szégyelltem magam, hiszen mégis naivnak bizonyultam, és elhittem Portás Ivánnak, hogy lakásán egy olyan gyönyörű kislány vár rám, aki a városba érkezésünk óta alig várja, hogy megismerkedjen velem. Hogy ez miért nem így történt, arról Iván nem szándékozott magyarázatot adni. Egy férfi nem magyarázkodik, tanultam meg tőle. Kedvemre volt ez a válasz, hibáinkat valóban nem tetézhetjük otromba magyarázkodással. Érzéseimre bíztam magam, amikor továbbra is elhittem neki, hogy eltökélt szándéka bemutatni engem egy olyan lánynak, aki már előzetesen is érdeklődött irántam. Később már kikötésként fogalmaztam meg azt, hogy csakis olyan lánnyal szeretnék közelebbről megismerkedni, majd őt bizalmamba fogadni, aki nagy érdeklődéssel figyel engem (titokban természetesen). Azt egyértelműnek tartottam, és ezzel Iván is egyetértett, hogy a lány az kivételesen szép lesz, annyira különleges, hogy komoly nehézségekbe ütközne az az ember, aki szépségéről leírást kívánna készíteni.
Tehát kissé csalódottan érkeztem meg a szállodába. A lánnyal számomra ismeretlen okokból nem sikerült találkoznom, a felnőttek káricsolása már elviselhetetlen, anyám magatartása pedig nevetséges és bántó volt. Ő zaklatottságában Róbert társaságában keresett vigaszt, én pedig a szobámba mentem, reméltem, hogy ott találom nagyanyámat. Jelenléte, mint ahogy mindig, megvigasztalt, elmesélni, ami történt, már nem volt kedvem. Később a szobában vacsoráztunk, így már csak másnap értesült a különítmény sikeres akciójáról, anyám pedig csak későn érkezett Róberttel, és azonnal a szobájába mentek.
A következő napon, időm jelentős részét a porta körül töltöttem. Figyeltem a vendégeket, a bejelentkező turistákat, és közben próbáltam Iván hasznára válni. Én elsősorban vigasztalni szerettem volna őt, de erre nem volt szüksége, így gondoltam, segítek neki a munkáját végezni. Titokban abban reménykedtem, hogy így sok mindent elleshetek abból, ami a férfiúi viselkedés alapvető jellemzői közé tartozik. Nem volt könnyű, jelentős haladást észlelnem. A határozott, kemény beszédmodort még gyakorolnom kell. Hanem miként járjak el azokban az esetekben, amikor a portás viselkedésében olyan elemeket is tapasztalok, amelyeket én személyesen nem tekintek férfiasnak, mint például a túlzott udvariasságot és előzékenységet. Honnan tudhatom meg, hogy valóban helyesen gondolkodom-e, a portást erről nem kérdezhetem meg. Szóval nehéz.
Itt, a portánál talált rám nagyanyám, és szó nélkül elvitt onnan. Kikérdezett. Szerette volna tudni, hogy bántott-e a portás bármilyen formában engem. Elhitte nekem az igazat, miszerint nem okozott kárt bennem. Még annyit szeretett volna tudni, hol lakik az illető. Én részletesen elmagyaráztam, merre találja meg a lakást, ennek ellenére másnap reggel, amikor a portáshoz indult, a szálloda igazgatójától elkérte a pontos címet. Ebédre sem érkezett haza, ezért ebéd után - amit egyedül kellett hogy elfogyasszak, anyámék nem keltek fel, csak késő délután - elindultam nagyanyám után. Portás Iván lakása zárva volt. Arra számítottam, hogy nagyanyámat a templomban találom meg. Az utam hosszabbra nyúlt, mint ahogyan számítottam, az ismeretlen városban nehezen tájékozódtam, és közben besötétedett. A szállodában, időközben, ahogyan később erről értesültem, a magához térő anyám, miután megtudta, hogy nagyanyám a portástól reggel óta nem tért vissza, teljesen elvesztette a fejét. E pillanattól kezdve a történések ugyanolyan iramban, mint ahogyan otthonról elmenekültünk, lezárták a számomra a lehető legjobban alakuló viszonyokat.
A szállodából sokan indultak nagyanyám után. Miután a portás lakását zárva találták, betörték az ajtót, de senkit nem találtak. Megegyeztek abban, hogy szétszóródnak. Én a nagyanyámat keresők közül Róberttel találkoztam, de ez a találkozás rá nézve már tragikusan végződött. Nem sokkal azelőtt érkeztem meg a templomhoz, ahol meglepetésemre Ivánnal találkoztam. Nagyanyámról semmit nem tudott. Együtt indultunk a szálloda fele, Róbert szembejött velünk. Az időközben egy hatalmas bottal felfegyverkezett fiatalember egyértelműnek találta, hogy ezúttal nehezebb lesz megszabadítania engem a portás kezei közül. Útján végig arra készült, hogy a portással megküzdjön. Iván megragadta a kezem és megindult visszafelé, de Róbert már észrevett bennünket. Iván jól ismerte a várost. A templom felé tartottunk, majd két utcával odébb, az elhagyott fűrésztelep udvarára szaladtunk be. Bementünk a fűrészházba. Ő egy kisebb gerendával a kezében megállt az ajtóban, engem hátraparancsolt. Én a közelében maradtam.
Üldözője oktalanul követte. Lihegve és elbátortalanodva lépett be a sötétbe, éppen a portás előtt állt meg. Iván egy figyelmeztetésnek szánt, kisebb ütést mért a fejére, majd vidáman felkacagott, mint akinek sikerült játszótársát megijesztenie. Róbertet elöntötte a vér, egy szög teljesen felszakította a karján a húst. Roggyant lábbakkal és a fájdalomtól siránkozó hangon a földre rogyott. Iván kíváncsian figyelte és megvárta, amíg Róbert a futás lendületétől késztetve, és talán attól a vágytól hajtva, hogy megértesse az ott álló portással emberi indítékait, kirúgta magát és szédelegve a portás felé indult. Karjait maga előtt tartotta. Arca eltorzult, és csúnyán, rekedten hörgött, én nagyon féltem. Iván nem akarta, hogy közeledjen felé, ütött még egyet rá.
Így vesztettem el szüleimet. Aki igazi anyám volt, nagyanyámat többet nem találtuk meg. Aki pedig igazi apaként szeretett, Portás Iván, őiránta elveszett a bizalmam.