Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Valójában persze nem az anyám volt, csak egy nő a fészbukról. Igyekszem úgy gondolni rá, hogy csak egy idegen nő. Mert tényleg nem nagyon ismertem, és csak egyetlenegyszer találkoztunk. Utána pár hétig nem írtam neki, mert, őszintén szólva, a valóságban nagyon más volt, mint ahogy a képen kinézett. És a hangja sem olyan volt, mint amilyet a levelei mellé odaképzeltem. Magam sem értettem a dolgot, mert inkább a barátnőm lehetett volna, mint az anyám, de sosem gondoltam rá „úgy”. Vagyis a találkozás előtt még igen, de utána már nem. Mégsem szakítottam meg vele a kapcsolatot. Valahogy jólesett, hogy időnként keres, hogy kérdez. Tudtam, hogy ott van, és bármikor írok, soha nem kíváncsiskodik, hogy hol voltam eddig, nem féltékenykedik, és nem kell vele foglalkoznom, ha nem érek rá.
Előfordult olyan is, hogy egy jó kefélés után kiálltam a teraszra cigizni, és közben pötyögtem neki a telefonon. Na, nem azt, hogy az imént akkorát dugtam, mint egy vaddisznó, mert ilyet az ember nem mesél el az anyjának, csak valakinek el kellett mondani, hogy jól vagyok, hogy király vagyok és ötven után is, a folyamatos piálás meg a folyamatos bagó ellenére is feláll, ha kell.
Valójában nem mondtam el, csak éreztem. Elküldtem neki egy versemet, amit korábban írtam. Egy kicsit pornográf vers volt. Azt válaszolta, hogy úgy tűnik, nehezen tartom a ritmust, mert végig akadozik, és az sem teljesen világos belőle, hogy tulajdonképpen mire vágyom.
Dühös lettem, és azt mondtam, hogy nem ért hozzá.
Közben a csaj felöltözött. Valamit magyarázott a férjéről, aki teljesen más dolgokat szeret, mint ő, és aki nem viszi soha sehova, de az se érdekli, hogy ő hol van. Nem emlékszem pontosan, mert azon járt az agyam, hogy milyen ritmus van a versemben, amit nem tudok tartani. Elkísértem a nőt a buszmegállóig. „Majd hívj!” „Majd hívlak.” Aztán otthon leültem a géphez és hatvanszor átírtam a kurva verset, amiben amúgy csak a baszásról van szó, mert amikor írtam, éppen egy éve nem voltam senkivel.
Reggel az éjszakai csaj rámírt a cseten, én meg gyorsan letiltottam. Aztán feloldottam, mert tulajdonképpen nincs rá okom, hogy miért ne jöhetnénk össze hébe-hóba.
Elküldtem neki is a verset. Erre küldött magáról egy félmeztelen fotót. Elég jó. Kértem tőle egy egészalakosat, de azt válaszolta, hogy a kollégái meglepődnének, ha nekiállna vetkőzni. Ezek szerint a másik fotó be volt készítve a gépre.
Megint elküldtem anyámnak a verset. Azt válaszolta, hogy sokkal jobb lett, de a tartalma miatt nehéz lesz publikálni. Írtam neki, hogy nem érdekel a publikáció, mert amúgy én csak magamnak írok. Erre lehülyézett. Bizonygatta, hogy minden megvan bennem ahhoz, hogy sikeres költő legyek. És higgyem el, vicces lesz, amikor a recenzióban a magány szaggatta termékeny múltamat méltatják, miközben én tudom, hogy csak kanos voltam éppen.
Van néhány közös ismerősünk, mármint úgy virtuálisan. Így tudtam meg, hogy csontrákja volt. Sosem mondta. Én meg nem kérdeztem. Tulajdonképpen semmit sem kérdeztem. Egy nő volt, aki rendes volt velem. A kapcsolatunknak nem volt tétje, sem neve, nem kellett félnem, hogy alulteljesítek, hogy számon kérnek, nem kellett alkalmazkodni, se elintézni, se elmenni, se időben érkezni, évfordulókra emlékezni. Csak ott volt nekem. Időtlenül.
Ültem az asztalnál és bámultam a monitort. Olvasgattam, hogy mit írnak róla más idegenek. Közben ittam. Elég sokat. Aztán amikor elfogyott, bőgtem, mint egy hülyegyerek. Bedőltem az ágyba és még mindig rázott a zokogás. Nem is sírás volt, hanem valami teljesen állatias vinnyogás meg szűkölés. Végül egyre csendesedve álomba sírtam magam, mint gyerekkoromban.