Éjszag, gyülekező.
Sorok és oszlopok, keresztek és körök.
A tömegmozgás törvénye egyetemes, az izgalom meghatározó.

Jön a kocsi, gyerekek futnak versenyt a patkódobogással.
Megérkezik a műsor. A program.
Csak egyetlen pillanatnyi csend, és nincs visszaút.
A tartózkodó kegyelem érdek hiányában elmarad.
A vágy heves: a kasza vagy a kötél?
Lendülnek a karok, ha dönteni kell.
Éljen és hurrá, győz a többség!
Ne siránkozz hát, te nép, ha kezdődik a haláltánc,
ha zsákmányállat máját süti, sózza a hiéna utókor.
Mert lakoma és tor a sors.

És, ó, vinni, vinni, vinni, mit nem vitt senki még,
ez legfelsőbb parancsa e kornak,
mintha tulajdonlázban égne az ég.
Gátlástalanság gőgjében bőgni igaznak a valódit
és csalfa, vak reményt hazudni minden félrecsúszott nyakkendővel.

Talán jön majd egy pillanat, körötte csend,
amelyben a hangzavart, igen, azt, két karunkban tartva
képesek leszünk átvinni a túlsó partra.
Ám addig itt nyugszunk, vándormesékről álmodozva, térden csúszva a tűz körül,
és fogunk kerítésén át szűrjük, suttogjuk:
AKASSZÁTOK FÖL A PÉLDÁNYOKAT!