Emberek! Ne várják a karmestert,
mától én veszem át az irányítást!
— De ki maga? Sose láttuk vezényelni.
Majd fognak.
— Egy fegyverest?
Repertoáron a saját műveim, semmi Bartók.
— Kottát kapunk?
Nem kell, használjuk az előzőt.
— Hiszen az Bartók!
Nem baj, közben majd áthangszerelem.
— Nem jártunk egy évfolyamba a zeneakadémián?
Nem volt nekem időm ilyesmire.
— Akkor a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára?
Cseleszta? Az mi? Inkább kihagyjuk.
— De attól, hogy elrontja, még nem lesz a maga műve.
Dehogynem, amit elrontok, az végleg az én művem lesz. A rontás virága.
— Mit játsszunk másképp?
Mindent! A tempó legyen gyorsabb. A hangnem fölösleges. A hangigen stréberség. A hangtalán gyávaság. A hangsoha csőd. Mindenki ki van rúgva.
— De akkor ki fog játszani?
Már itt vannak a barátaim. Adják át a hegedűket!
— A brácsákat is?
Tőlem akár a pénztárcák is jöhetnek. Én is tudok annyit a zenéről, mint maguk.

Üljetek le! Ha intek, kezdjetek el játszani!
— Én nem ismerem a kottát.
Pont az ilyen emberek kellenek nekünk!