Nincs kétség, Ingmar Bergman és Federico Fellini filmjei túl közel vannak hozzám. Ők az én szerelmetesen poros vagy sáros, fekete-fehér vagy színes áttűnéseim. Reméltem, nem vagyok egyedül, másoknak is vannak ilyen áttűnései. Úgy tűnik, igen.

Első ránézésre talán kizárólag a különbségeket vesszük észre, és könnyen lehet, nemcsak első ránézésre.

Ha mindenáron valami nagyon hasonlót, esetleg ugyanolyant, sőt, azonosat keresünk filmjeikben, akkor az feltehetően egy nulla lesz egy tengelyen, mely nullából Fellini az egyik, Bergman a másik irányba tart.

Hosszú áttűnésekkel valószínűleg egymásba lehetne őket keverni, egymásba gabalyítani, hajtogatván így egy végtelen filmszalagot, ami minden bizonnyal elérne a világ végéig. És akkor, akinek kedve és bátorsága kerekedne, el is indulhatna rajta, hátha megtalálja az örök élet titkát vagy akár a végső igazságot.

Első feladatunk tehát: gyakorolni az áttűnéseket.