Ha jön levél, válaszolni kell. Ha kérdezlek, felelj, mondta régen valaki, mondták többen is, gyerekkoromban, nem illett pofát vágni meg vállat rándítani, rondítani bele a másik ábrázatába a magunkimádásával, magunkfontoskodásával — nem úgy, mint ma, mondja valaki, mondják többen is mostanság ráncolt homlokkal, fejcsóválva. Ha kérnek valamit, vagy tedd meg, vagy mondd, hogy nem tudod. Ez a tiszta sor, gondolhatta Bartók is Deventerben, Verdire várva, amennyiben, képzeljük el, életerős húszesztendősen éppen arra járt, s közben arra várt, hogy elbeszélgessen kissé a halál árnyékában hűsölő olasszal a zene nyelvén a zene nyelvéről, mondjuk, a múlt század első éve volt, kellemes szellő fújdogált, pamacsok az égen.

   Jött levél, s én nem voltam netközeli, Keszthelyen jártam, fiókba dugott, tetszhalott telefonom felszabadító örömével, s a póklászás helyett bóklászással telt az időm. Keszthelyen jártam — a magánhangzók rendjét éppúgy egyedül az e betű képviseli e névben, mint Deventer esetében —, ahol Goldmark Károly született, szintén zenész. Keszthelyen jártam, kellemes szellő fújdogált, pamacsok az égen, olykor nagyobbak, néha csak alig észlelhetők...

   Jött levél, s én nem olvastam, mert Keszthelyen olvastam épp Vargas Llosa könyvét, hangosan, vagyis fel, esténként — Neki. Közben jött levél mégis, előttem titokban megérkezett, Deventerről, Verdiről, Miskolcról beszélt, rólukbeszélésre kért engem is. Jött levél, és nem titok: örülök, hogy (miként a művelt hollandus mondja) verdiend, vagyis megérdemlem az érkező levelet, amely jött, miközben én Keszthelyen voltam. És még inkább örülök, hogy Keszthely is valamiféle verdiend-dé válhatott az életemben, azaz megérdemeltté...