Bene Zoltán

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Bene Zoltán
Deventer, Szeged, Miskolc, Keszthely
Ha jön levél, válaszolni kell. Ha kérdezlek, felelj, mondta régen valaki, mondták többen is, gyerekkoromban, nem illett pofát vágni meg vállat rándítani, rondítani bele a másik ábrázatába a magunkimádásával, magunkfontoskodásával — nem úgy, mint ma, mondja valaki, mondják többen is mostanság ráncolt homlokkal, fejcsóválva. Ha kérnek valamit, vagy tedd meg, vagy mondd, hogy nem tudod. Ez a tiszta sor, gondolhatta Bartók is Deventerben, Verdire várva, amennyiben, képzeljük el, életerős húszesztendősen éppen arra járt, s közben arra várt, hogy elbeszélgessen kissé a halál árnyékában hűsölő olasszal a zene nyelvén a zene nyelvéről, mondjuk, a múlt század első éve volt, kellemes szellő fújdogált, pamacsok az égen.
Jött levél, s én nem voltam netközeli, Keszthelyen jártam, fiókba dugott, tetszhalott telefonom felszabadító örömével, s a póklászás helyett bóklászással telt az időm. Keszthelyen jártam — a magánhangzók rendjét éppúgy egyedül az e betű képviseli e névben, mint Deventer esetében —, ahol Goldmark Károly született, szintén zenész. Keszthelyen jártam, kellemes szellő fújdogált, pamacsok az égen, olykor nagyobbak, néha csak alig észlelhetők...
Jött levél, s én nem olvastam, mert Keszthelyen olvastam épp Vargas Llosa könyvét, hangosan, vagyis fel, esténként — Neki. Közben jött levél mégis, előttem titokban megérkezett, Deventerről, Verdiről, Miskolcról beszélt, rólukbeszélésre kért engem is. Jött levél, és nem titok: örülök, hogy (miként a művelt hollandus mondja) verdiend, vagyis megérdemlem az érkező levelet, amely jött, miközben én Keszthelyen voltam. És még inkább örülök, hogy Keszthely is valamiféle verdiend-dé válhatott az életemben, azaz megérdemeltté...