A tejfölösdobozok egy kis ládába kerülnek, annak a tetejére pedig egy szétvagdosott nejlonzacskót erősít, de előbb jól meglocsolja a földet, hogy a párás melegben gyorsabban csírázhassanak ki a magok. A vékonyka, zöld szárak már gyufaszálnyiak, amikor elérkezettnek látja az időt arra is, hogy a kiskertben elültessük a hagymát, cukorborsót, zöldséget. Kiviszek egy széket, hogy onnan nézhesse, hogy dolgozunk. Eldugdosom a hagymát, a gereblye végével kihúzott kis árokba szórom a cukorborsót. Végül a kiskert szélére szánt zöldség következik. Apám feláll, a ház falába kapaszkodva odajön hozzám, kiveszi a kezemből a magokkal teli zacskót, és kicsit meghajolva szórni kezdi a sorba. Két percig se tart az egész, de elkékül az arca, mire végez. Visszabotorkál a székhez, megpróbál leülni, és ekkor történik a baj. A szék egyik lába a földbe süllyed, ettől apám elveszti az egyensúlyát, és a felboruló szék mellé esik, hiába próbáljuk elkapni. Nem is esik, inkább oldalra dől, a fűre, így nem üti meg magát, de az addig szürkéskék arca hirtelen sötétlilára vált, a szája lebiggyed, mintha egy rémisztő maszkot húzott volna rá az oxigénhiány, és ő maga eltűnik e mögött a merev maszk mögött. Esély sincs rá, hogy anyámmal ketten fel tudjuk emelni a tehetetlen testét. — Lassan és mélyen lélegezz! — mondom neki, és látom, hogy ott, a lila maszk mögött érti, amit mondok, tényleg próbál lassan és mélyen lélegezni, és nemsokára a lila szín fakulni kezd, átadja helyét a szürkéskéknek, az a merev valami pedig lassan újra apám arcává szelídül. Mire a segítség megérkezik, már viszonylag könnyen fel tudjuk ültetni, és betámogatjuk a házba. A zöldség szép sűrű lesz, és a következő évben újrahajt. Apám még másfél évig főz belőle.