A kórház előtt mentem az utcán, amikor a félelem megragadta a szívem és a gyomrom.

Éreztem, ahogy lázasan dolgozik, mintha csupaszon előrántanám a testemből.

Valaki meghalt és elillant a lelke, vagy átadtam magam a hely légkörének?

Később hosszan féltem ettől az űrtől, amely a magányos fájdalom hírnöke, a mindent felemésztőé és mindent kiszorítóé.

Hiszen elmúlt az idő, amikor még minden ismerősöm élt.

A holtak sejtjei gyötrelmesen halnak el azokban, akik éppen csak haldoklani kezdtek.

A halál egy és mindig ugyanolyan, vagy minden sejtünk másképpen pusztul?

Érzem, ahogy felemészt — épp úgy, ahogy a szagokat is érezzük.

Ez a szag megöl.

Újabban minden reggel a feltámadásra emlékeztet.

A nők ruhája alatt a semmi örvénylik és a semmi fonnyasztja az öltönyöket.

Barátai csak ügyetlenül bókolgatnak a halálnak.

Pusztítása oly mélységes, hogy a szeretet sem teheti jóvá.

Nincs is szavam, hogy kifejezzem a rettegésem — most élek, egy óra múlva halott vagyok.

Azért születtem, hogy meghaljak.

Fonnyadt, elszáradt, aszott — falevél, végleges,
ám visszatartott távozás; felkunkorodik és sorvad,
zsugorodik és törik, mind jobban és jobban.
Az enyészetnek sosincs vége.

Ugyanilyen gyorsan és biztosan, bár kevésbé
látványosan használódnak el a tárgyak,
melyekhez ki tudja, miként, hozzászoktunk:
a kések, a drótok, a keresztnevek.

Egyre magasabbak vagyunk a világ dolgai között.
És nem csak az űrrepülésekre gondolok. Az átlag
testmagasság is nő, a Lakers játékosai maholnap
háromméteresek lesznek. A nyomornegyedek máris
az égbe törnek. A korok ívei karókká lettek — a halál
döntés kérdése, amióta ott fityeg a lélegeztető csöve,
mint valami bika-csávó szája sarkában a spangli,
és oxigénnel öntözi az ember-palántát.
Magasságunk a régi városokban a legfeltűnőbb,
ahol a templomok az utca szintje alatt
állnak, fából ácsolt árokkal kerítve. Ott jól
lemérhető, mennyit nőttünk a századok során.

Állványok mögött a templom. Porrá csiszolt
kövek. Tömörek, tökéletesek, halhatatlanok.
Vissza kell kapniuk a könnyek, a levegő
illékonyságát. Leválnak róluk
a kvarc, a gránit, a folyami kő apró
ostyái.

Miként maradjunk fenn, ha az esős hidegek
ismét kilöknek minket a következő nyárból,
miközben testünk egyre kevésbé a miénk?

Mit tegyünk a mohos szájakkal és tenyerekkel,
hogy megszülessék az, mire nem volt példa:
a könnyű álmodozás, az elégedett szemét?

Régi erekben hömpölyög a vér, por
lepi el a szemeket. Törékeny, meggondolatlan
szavak. Magasba emelt súlyos, testetlen
tenyér.

Itt ház épül, itt
oltár.

A homokban kő is van, el sem ültetett
fa. A kenyeret tedd a sziklarésbe, cöveknek való
ágakat keress.

Harminchárom évesen befejezte a katakombákban
kevéssé gyümölcsöző zarándoklatát egy nő után
kutatva, és így fohászkodik:

Mert az emberi gondok és szükségek
Istene vagy, mert többek között
azért is haltál, hogy én most
bűnösen élhessek — hát irgalmazz
nekem és add, hogy találkozzam
vele, add, hogy eljöjjön ide,
hogy velem akarjon lenni!

A füst a nyelvekhez tapad, fürge ujjai
elpusztítják a nők mellbimbóit és a férfiak
állát. Az idő mindenütt jelen van, úgy osztja
simogatását, mintha csak ütne. A zűrzavar
átadja helyét a zűrzavarnak. (A Szentlélekben
erősen hisz. A Szentlélekről
nem készül fénykép.)

Megérintettelek lágyan és csók nélkül. A testek
elrendeződtek. A fakó, fonnyadt fű a föld
mélyére iszkolt, és friss szálak gyakorlatoztak
pornográf hajlékonysággal. A vágyak és teendők
botladozó ritmusára hernyók araszoltak némán
a gyomron át a szívbe. Mennyegzői táncok
és vegyes érzések között tartott az ívás.
Valaki meleg sörzáport zúdított Krakkóra.

Ismertem egyszer egy nőt. Nem számít, mikor,
nem fontos, milyet.* Mézízű kenyérként illatozott,
s a popója szelíden ringott, ahogy a fürdőbe ment,
felöltözni. Ki érinti most a gömbölyded
fülcimpáit? Kit alkalmaz, hogy ne szeresse
túlontúl a világot? A teste olyan volt, mint a többi
nőé.** A távollét művészete kiváltképp
érzékien láttatja. Az ajka? Meleg, finom,
ragyogó. Nagyon hamar duzzadt, ahogy más is.
(Mihez kezdjek veled, eggyel a tömérdek nőből?)

Elfogadni a szív álnokságát, az utcák rosszindulatát.
A világ olyan, amilyennek lennie kell, mert van.
Vágyak és kívánságok is vannak, és ennyi épp elég.

Hinni bennük vagy nem hinni.
Elfogadni vagy tiltakozni.

Nem beszélni az enyhületről.