Lengyel_átplánta
Zsille Gábor
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Zsille Gábor
Szokás szerint másképp
Felvezető provokáció
Európa hivatalos szellemi-irodalmi térképén lényegében öt nagyhatalmat találunk: Angliát, Franciaországot, Németországot és Olaszországot (pontosabban Itáliát), illetve Puskin, Csehov, Tolsztoj és Dosztojevszkij Oroszországát. Az úgynevezett világirodalom szempontjából a többi terület homályos, téveszmék ködében húzódó fehér folt: Skandinávia, a Pireneusi-félsziget vagy akár a balkáni népek irodalmáról az átlagos magyari polgár vajmi keveset tud. A lelkünk mélyén röstelkedünk kissé, de azért makacs tény: hirtelenjében egyetlen mai finn, horvát vagy bolgár költőt sem tudnánk megnevezni — pedig nyilván e népeknek is megvan a maguk Nemes Nagy Ágnes, Weöres vagy Pilinszky szintű költőjük. S az is igaz, amit valaki nemrégiben megfogalmazott: a magyari emberek manapság mindenféle távoli nyelveken tanulnak, japánul és hottentottául, a lehető legtávolibb és egzotikusabb helyekre utazgatnak nyaralni, mindezt a nagyságos multikulturalitás nevében — csak éppen arra nem kíváncsi senki sem, hogy a szomszédos országban mi a kulturális dörgés, például Pesttől kétórányi kocsiútra, Pozsonyban. Igen, példának okáért a szlovák a szláv nyelvcsalád legkönnyebben tanulható nyelve, ráadásul egy olyan ország használja, ahol több százezer honfitársunk él.
Ami a lengyel szépirodalmat illeti, gazdag csarnokában négy Nobel-díjas szerzőt is találhatunk — nem sok irodalmi kishatalom büszkélkedhet ennyivel. Időrendben Henryk Sienkiewicz (1905), Władysław Reymont (1924), Czesław Miłosz (1980) és Wisława Szymborska (1996) kapta meg a legrangosabb kulturális elismerést. A magyar köztudatban közülük egyedül Sienkiewicz, a Quo vadis című regény szerzője rögzült. Reymont lényegében egyetlen mű, a Parasztok című, nagylélegzetű regénye alapján kapta meg a díjat. A Krakkóban élő Wisława Szymborska, akit kitüntetésekor „az irodalom Greta Garbója”-ként ünnepeltek (ennek ellenére nem divatfigura ő, de valóban kiemelkedő költő), pár hétre hazánkban is a rivaldafénybe került, érdemeit részletesen méltatta a sajtó, verseinek újonnan fordított válogatását is kiadták (Kilátás, porszemmel, Jelenkor Kiadó, 1997) — ám ahogy berobbant, ki is hullott a hírek világából, s nem kapott külön rekeszt az emlékezetünkben. Az 1980-ban díjjal jutalmazott Czesław Miłoszról — biztosan az időből szitáló sunyi por miatt — szintén megfeledkeztünk, ha az esszéíró Miłoszról csak kevésbé is, de a költőről teljesen. E hiányt igyekeztem enyhíteni azzal, hogy lefordítottam és megjelentettem százegy Isten-kereső versét (Milyen is lesz a Mennyben, Új Ember Kiadó, 2004).
Az itt következő válogatásban tíz ma élő lengyel költő mutatkozik be, mindegyikük tíz verssel. Kiválasztásukban az a szempont vezérelt, hogy magyarul még soha, vagy csak alig-alig publikált szerzőket mutassak be, a felfedezés örömét nyújtva az érdeklődőknek. Ám mielőtt lubickolni kezdenénk a versek tavában, gyorsan elhelyezek néhány jelzőbóját, a könnyebb tájékozódás kedvéért. Még az is megtörténhet, hogy valakinek e bóják segítségével kedve szottyan mélyebbre is úszni.
Mindenekelőtt arról néhány szót, hogy kik maradtak ki ebből a válogatásból. Nos, azok a „nagyágyúk”, akiknek a verseiből már megjelent magyar nyelvű nyomtatott kötet. Ezek élén említhetem a két Nobel-díjast, Miłoszt és Szymborskát. Miłosz Isten-kereső verseinek kötetéről (Milyen is lesz a Mennyben) már szóltam, korábbi versgyűjteménye pedig Múzsáim palotája címmel jelent meg 1987-ben, az Európa Kiadónál. Továbbá Miłoszt az a szomorú tény is kizárta a jelen összeállításból, hogy 2004-ben, kilencvenhárom évesen elhunyt. Szymborska munkásságából a már említett, 1997-ben kiadott kötetén kívül két másik gyűjtemény is készült: Csodák vására (Európa Kiadó, 1988), illetve húsz verse szerepel a Nők, kezdőknek és haladóknak című antológiámban (Parnasszus Könyvek, 2003). A jelenleg legnépszerűbb lengyel költő az 1915-ben született Jan Twardowski, egy nyugalmazott varsói plébános. Az ő verseiből vaskos válogatást olvashatunk Egy remete skrupulusai címmel, (Manréza Kiadó, 2001), Sajgó Szabolcs jezsuita pap fordításában.
Élő klasszikusnak számít a Wrocławban élő, 1921-es születésű Tadeusz Ró¿ewicz, akinek Magyarországon elsősorban a színdarabjait ismerhetjük. Verseiből mindmáig egyetlen önálló kötetecske jelent meg, harmincnégy évvel ezelőtt, Fodor András jóvoltából (Megmenekült. Napjaink Költészete Sorozat, Európa Kiadó, 1972).
Az ötödik lengyel irodalmi Nobel-díj legfőbb várományosa — igen gyakori vélekedés — egy krakkói költő, a hatvanegy esztendős Adam Zagajewski. Csakugyan remek, izgalmas szerző, mindenkinek bátran ajánlhatom. Nyolcvan versét fordítottam magyarra, melyek a Bármi is történt című kötetben (Orpheusz Kiadó, 2004) láttak napvilágot. A Zagajewskivel egy évben született Bohdan Zadura szintén a legszűkebb élvonalba tartozik. Válogatott verseit az Éles határok című kötetben találjuk, Kovács István és az én fordításomban (Magyar Napló Kiadó, 2005).
Két kiemelkedő költőnőről kell még említést tennem a hiányzók közül: a Krakkóban élő, 1945-ben született Ewa Lipskáról, illetve a varsói illetőségű Julia Hartwigról. Lipska verseiből a hetvenes évek végén, Kerényi Grácia tolmácsolásában megjelent egy vékony kötetnyi önálló válogatás (Ewa Lipska versei. Új Pegazus Sorozat, Európa Kiadó, 1979). Mindezen túl, Lipska és Hartwig is húsz-húsz verssel van jelen a Nők, kezdőknek és haladóknak című antológiában.
A fentebb felsorolt költők kivétel nélkül szerepelnek 2003-ban készült internetes antológiámban, amely a hhrf.org/ungparty/pansip honlapon található, Pompás menet élén címmel. Ebben tíz kortárs lengyel költő lép a magyar nagyérdemű elé, összesen százhúsz költeménnyel, fényképek kíséretében.
Közelebb hajolva most már a jelen összeállításhoz, egy-két praktikus és rövid széljegyzetet teszek. Kezdem azzal, hogy a bemutatásra kerülő tíz költőből hat Krakkóban él. Ennek a nagy aránynak két oka is van. Az első az, hogy négy évig Krakkóban laktam (e tényhez mindig hozzáteszem: számos remek tulajdonságom közül ez az egyik legvonzóbb), és lehetőségem nyílt irodalmi ismeretségeket kötni, alaposan feltérképezve az ottani költői berkeket. A másik ok személyemtől független: Krakkó a Nobel-díjasok és a művészek városának számít. Hiszen ott élt Czesław Miłosz, ott él ma is Wisława Szymborska, akárcsak a díjra esélyes Adam Zagajewski. Továbbá olyan nagyságok laknak a városban, mint a goteszk nagymestere, Sławomir Mro¿ek, az Oscar-díjas Andrzej Wajda, a zeneszerző Krzysztof Penderecki, a sci-fi koronázatlan királya, Stanisław Lem. Nem akármilyen névsor.
A versek fordítása során erősebbé vált régi meggyőződésem, miszerint a lengyel költészetet aligha lehet elkülöníteni a vallási háttértől. Lehetséges, hogy harminc-ötven év múlva ez másként lesz, jelenleg viszont így állunk, és kész. Pusztán a versek címét végignézve is feltűnik, milyen gyakran esik szó templomokról, zarándoklatról, teológiai fogalmakról. Sietek hangsúlyozni, hogy ez a gyakoriság részemről nem szándékolt: az anyag válogatása során nem törekedtem különösebben „vallásosra venni a figurát”. Az erős vallási-kulturális háttérnek több magyarázata is van, ez nyilván sokrétű téma. Most csupán annyit jegyezzünk meg, hogy Lengyelország negyvenmillió lakosának 98,1 százaléka római katolikus vallású. (A vasárnapi templomjárók aránya átlagosan ötvenöt-hatvan, egyes vidékeken nyolcvan-nyolcvanöt százalék — ugyanezt Magyarországon, fölébecsült adatként, tíz-tizenegy százalékra teszik.) A három részre daraboltság százhúsz-egynéhány éve alatt pedig, amikor Lengyelország egyáltalán nem létezett Európa térképén, a katolikus egyház jelentette a lengyel fennmaradás reményét: az egyház kizárólagos kultúrahordozó volt, a vallási élet pedig az anyanyelv nyilvános használatának egyetlen lehetősége.
A tíz költőből a legidősebb hatvanhét, a legfiatalabb huszonhét éves. Két csoportba rendeztem őket, idősebb és ifjabb címkével. A figyelmes olvasóknak feltűnhet, hogy a legfiatalabb idősebb, valamint a legidősebb ifjabb költő között mindössze öt év a korkülönbség. Ez igazságtalannak tűnhet a részemről, mármint hogy öt vacak esztendő alapján húzom meg a határt. Ám nagyon is tudatosan tettem, hogy ezzel is érzékeltessem: a nemzedéki határok átjárhatóak, képletesek, és a különböző életkorú szerzők összetartoznak: voltaképpen egyetlen szimfonikus zenekar tagjai.
Az is szembeötlő lehet, hogy a tíz költő között mindössze egy nő akad. Ennek korántsem az az oka, hogy hímsoviniszta alapon viszonyulnék a költészethez. Ellenkezőleg: a lengyel költészetben rendkívüli jelentőségűnek tartom a női alkotók szerepét. Ezért is, hogy három évvel ezelőtt megjelentettem a már többször hivatkozott antológiát, azzal a bájosan pimasz címmel, hogy Nők, kezdőknek és haladóknak. E csinoska kötetben hét lengyel költőnőt mutatok be, az idősebb korosztály képviselőit, fejenként húsz-huszonöt versükkel — felvázolva azt a jellegzetes, több nemzedéken át épülő feminin lírát, amely a huszadik századi lengyel költészet elhagyhatatlan része. Tervezem, hogy ama antológia folytatásaként, a közeljövőben a fiatalabb lengyel költőnők műveiből is összeállítok egy gyűjteményes kötetet.
Ennyit szerettem volna felhozni a mentségemre. Most pedig kérem, hogy engedjék át magukat a versolvasás gyönyöreinek!