Elém tesznek egy nyakörvet.
— Tessék — mondják. — Ez lesz a te szented,
a tízparancsolatod.
Ha megtöredezik, javíttasd azonnal,
vigyázz rá, mint a szemed fényére,
vesd össze más nyakörvekkel — ordít a különbség,
fájlald, hogy túl későn jutottál hozzá,
nem közvetlenül a születésed után.
Lépj be a nyakörv rajongóinak társaságába:
minél több társadat fojtod meg az örvvel,
annál közelebb juthatsz a teljes igazsághoz,
hogy a nyakörv szelíd szorítása a nyakadon
biztonságérzetet ad
és hitet, hogy szükség van rád...
Nézem a gondoskodó kezüket.
— De én nem vagyok kutya — szabadkozom.
— Az én nyakörvem a bozótos visszhangja
és a kanyargó ösvény, fölöttük
a társaim gomolygó üvöltése.
Orrom nem ismer emberszagot,
ezért vonítok teljes szívemből.

Ritkán mosolyog
A csúnya lány.
Elmélyülten lapozza
A boldogság szavainak könyvét.

Rajong a virágért, megcsókolja
Az égboltot a csecsemő szemében.
A macska testéhez dörgölődzik —
A senki rózsájához.

Letörli a tükröt — a remény sebhelyét —,
Szobája a lombok mögött is világos,
Sétái során a holdat űzi,
Hosszan álldogál tópartokon.

Csúnya lány.

Félek halk szavaitól,
Félek egyéb szavaitól,
Félek a kézszorításától,
Félek a tekintetétől.

Meg kellett halnod, hogy meghallják lélegzeted.
El kellett némulnod, hogy megállapítsák:
milyen szépeket mondtál.
Csúfot űznöd a kínból, anyádként ölelned a galagonyát,
szelíden beszélned barátaidról a halálnak,
és saját csillagot birtokolnod,
mely egyetlen időben sincs jelen,
oly csodás, akár a szeretőid neve;
utána rohannod
a bámészkodók között,
a gombnyomásra működő gépek között
egyetlen szóhoz — a testmeleg megváltáshoz
minden testiségnek hétköznapi koporsójából.
Mégis csak kudarc maradt utánad: fizetett tapsolók hada,
kik azelőtt oly makacsul hallgattak,
és egy olló: szétnyíló szárai gyászos tér
a szó és a költészet között.
Csakis ott, hová most megérkeztél, beszélik a nyelved,
ezt a forró vágytól dadogót.
Itt viszont — zsibvásárt csináltak az emlékedből:
ájtatos nebulók lármája vigyázzállásban,
a bánat alkalmi öltönyeiben...
A szemét a remény félénk fohásza, mely felragyogtatja
a csillagodat, túl az emberek
falánk jelenlétén,
a kimerült Istennél

* Edward Stachura lengyel költő, író emléke előtt tiszteleg, aki fiatalon önkezével vetett véget életének. (Zs. G.)

Mit is mondhatnék neked ma,
amikor az igazság elkerüli Istent?
Ki kell lépnem a seregből,
melyben a kezek röpcéduláért nyúlnak.
Ugyanis még nincs itt az idő. Nem számít,
hogy egy tökfilkó azt ordítja: „áruló”,
egy tökfilkó vagy esetleg provokátor.
Mit is mondhatnék neked ma,
a megvetés hegyére tűzött ország,
az előfutamban is lankadt reményű?
Megint nem miattad szavaznak melletted,
és árverés helyettesíti az eszméket,
megint a hazug a derék lengyel,
a valódi lengyel pedig szakadár szektás,
amikor az igazság elkerüli Istent.

1981

Szeresd a pókokat, hűségesebbek a barátok
szavánál és a civilizáció beton telepeinél.
Nem vadásznak rád, csak szétterjesztik
romantikus hálójukat a szobádban,
mely oly groteszkül hat, mint
egy nemes államférfinak a derűlátás
rikító öltönyében előadott szólama.
A pók kitárt karú szerencsét hoz
számodra — és emléket, ha majd elcsitul
a nem nélküli szoborfejek hahotája,
és műalkotásnak számít
egy marék homok a megmenekült öbölben —
mi oly döbbenetes, mint a páva szemében a halál.

A tárgyak becsületesek és hiába
törjük el a gerincüket —
a sors választottai maradnak. Illemtudón
hallgatnak. Minden áldott nap
magukra maradnak.
Senki sem láthatja vendégül
oly pompásan például a porlepte fotelre
vagy az elmélázó faikonra
vetülő fényt, ahogy ők.
Éjjelente csillagok rajzanak ki belőlük
és az igazság szelíd, érintetlen fénye.
Az alvók olyankor lelkifurdalást éreznek
és semmi sem tartozik senkihez: a korona
elszakad a királytól,
a hóhér bárdja
megsiratja a kivégzetteket, a puska
be akarja tömni a csövét
a lövészárkok seregének félelmével...
(Egyetlen parancsuk a csend — a hozzájuk
simuló formák
porcelán nevének ködében.)
S mégis visszavonhatatlanul
megérkezik a hajnal,
és az emberek felébrednek. Olyankor
zokogni kezdenek a tárgyak.

A képzelet alkalmas helye?
A nők álma, mely rózsaszínűvé válik.
A párhuzamok alkalmas ideje?
Az ablakokban s az utcán öklök teremnek.
A kudarc helyett?
Az egyszerű emberek igazsága
a bonyolult kérdésekben világos.
A tudás útján?
A hadak szuronnyal nyitják fel az agyat,
hogy talányosan megsúgják a választ.

Az imádság nem boldogság, de köd,
melyben a hétköznap délibábbá válik,
magányunk olyankor oktalanná lesz,
Isten pedig jóságos szomszéddá — meghallgat,
osztozik csendünkben, felmutatja a keresztet,
amit ugyanúgy hordoznunk kell.
         Az imádság
hű barát, ha megcsal a szerelem,
ha Isten túl távol, s az ellenség túl közel,
ha a virágok keserűséggel telnek,
a tenger pedig sekély és szürke.

November. A szép, idegen
város a helybéli nők
barokkos ruháiban,
miket megcsodálnak a turisták.
A nap ködben. Szoba
karnyújtásnyira lévő könyvekkel,
néma telefon,
egy film, mely után az álmatlanság
végtelen pusztának tűnik.
Rengeteg ismerős,
bottal turkálnak
a saját ügyeikben.
Várakozás a hajnalra
napokon, heteken, éveken át
és megint egyszer egy nő —
vendég egy másik bolygóról,
miközben a környéken
szüntelen zúgnak a harangok
a lezárt tornyokban.

Budapest, 1972

A város, akár egy idegen
férfi karjaiban ébredő test.
Még a folyó is megállt a hídnál.
Mielőtt felhevülnének a gépek,
mielőtt a virágok megbíznának a napban,
mielőtt nagy zűrzavarban elpusztul az ég,
fizessen meg az ember —
boldogságban, magányban.