A tengeri szél
falhoz csapott egy madarat. Képes lett volna
öt-hat ujjnyival arrébb tolni a házat, akár egy tányért
az asztalon, akár a homlokon ülő felleget,
ám a szél magas gólyalábakon rohant, átírva
a ködtekercseken Joseph Conrad régóta érintetlen regényeit;
elkerülte Ken Russel házát az East Bolderen,
bátyám házának szomszédságában (mindkét házat
ugyanaz a Liza takarítja, Hello, Liza,
üdvözlöm csütörtökönként); a postást szintén ismerem,
és a komor patkányt is, mely szüntelen
a fekete szemeteszsákot bámulja; szemmel tartom Angliát
a szobámból, melyet folyton megtöltenek a rokonaim:
holmi Jennifer, holmi Anthony, holmi Poppy, Simon,
Sheila vagy Nigel, akiknek én egy uncle vagyok,
vagy egyenesen great-uncle. Ablakom a rétre néz,
hol ibolyaszín hangák masíroznak fel-alá,
akárcsak tegnap vagy a tizenhatodik században,
mikor William Shakespeare (jó kőhajításnyira innen)
feltápászkodott reggel az asztaltól és kitárta ablakát,
kinyújtóztatta ropogó csontjait, majd a THE END szavakra
bámult, a lezáró hat betűre, ki tudja, talán sikerült dráma,
sebtiben összecsapva, tegnapelőttre, mert várnak a színészek,
holmi Olivier, holmi Smoktunowski, Kinski és Holoubek;
mert sürgetik e véres mulatságok szakértői, a pimasz
tudákosok: holmi Kott, holmi Brook, Tarkovszkij, Wajda;
és egyedül Tarkovszkij nem jön el az olvasópróbára,
mert sürgősen meg kell halnia:
s az édes szó: szabadság megint egy életet késik!

A vörösbegy, mielőtt összetörte magát a falon, a párás
levegőben siklott a hangák felett, melyek hajnalban
ibolyákat alakítanak, a legsötétebb árnyalattal,
ugyanúgy, mint amikor a sziklás parton
a római légiók fejszéi csattogtak, a lovak
egymás farkába harapva vágtattak éhesen
és felajzottan, s egy percen belül ezer pár szandál
tapos a hangás réten és coca colás dobozokat szórnak
véres lármával és harci üvöltésekkel.

Hello, Liza, kiáltottam, mert jó, ha idegen ég alatt
hetente üdvözölhetünk holmi Lizát, s az eső
gólyalábain rohanó tengeri szél falhoz csapta
a vörösbegyet. Leszaladtam hozzá a lejtőn,
felemeltem a csapzott, jeges fűből, mintha
tíz centuria futott volna érte. Vörös torkocskáját
meleg leheletemmel burkoltam, akár egy pólyával.
Liza gumikesztyűt húzott elő a táskájából. (A házból
előrohan bátyám, mögötte a felesége, Jessie.)
Conradnak is megvolt a maga Jessie-je, aki Conrad számára
ugyanolyan angol dunyha volt, mint ez a nő a bátyámnak.
          Tudtad, Jessie, hogy Joseph Conrad
lengyel volt? — Na és, kit érdekel? — feleli Jessie,
s a bátyám már megint csak a kezét tördeli: Ah, ti lengyelek,
mondja, nektek még Szűz Mária is lengyel volt!)

Bátyám és az ő Jessie-je
lemondták részvételüket a temetésen (Egy madár temetése,
jelentette ki Jessie, hiszen ez hülyeség!), és a gyepen át
hazacsörtettek, hogy megigyák a lipton márkájú
mindennapi bürköt, with milk, no sugar,
Ken Russel pedig biztosan eljött volna a temetésre,
de sajnos, mondja Liza, tegnap felrakta a vörös parókáját
és elrepült Moszkvába.

Hát elvégeztük Lizával a temetést a kert végében, a Holtak
Birodalmában, Édentől keletre.
Liza végül azt mondta, I have to go, és elvonult a pasztákhoz,
szprékhez és porszívókhoz. Gyászban állok
a romos fal mellett. És csupán a patkány (Rat! Rat!)
nem veszi le a szemét a fekete plasztikzsákról,
az apró friss halomról
és rólam.

A nap, amelyen a vers megszűnt lelkiismereti kérdés lenni,
semmi különöset sem hozott az évkönyvbe.
A napkorong feljött,
majd lenyugodott, szokásához híven.
Valaki világra jött, valaki távozott innen.
A programelőzetesek tapsvihart jósoltak.
És csakugyan, az örömujjongásnak nem szakadt vége,
főként, mikor a városban egy púpos törpe szaladgált,
urbi és orbi hirdetve, hogy a császár személyesen nyújtott át
több száz Aranytoll Érdemrendet,
az arany hallgatás művészetéért.
A kölcsönös bizalom
az Uralkodó, a Polgármester és a Plébános között
a tetőfokára hágott.
Beindult a Mosoly Érdemrend gyártása.
Mélységes csendben lezajlott egy országos turné,
a legmélyebb hódolattal.

Mindezen túl semmi sem történt.

Egy magányos férfi feltette a tejet,
és megnyitotta a gázt.
Egy nő,
igen, ha egy bizonyos nő nem vetél el,
akkor valami jövendő firkász
a krónikánkat írva
majd feljegyzi a lapszélre:
a mai napon a vers megszűnt lelkiismereti kérdés lenni.
Csupán egy költő
vetette ki magát az ablakból
a fehér papírlap
kövezetére.

Álmatlanságtól szenvednek
és mindenük fáj.
Már tudják, hogy a világ
nélkülük sem dől majd össze.

Messzire elkerülik a papírlapot.
Magukat alkotni félrehúzódnak
egy rejtekbe,
mint halála óráján az elefánt.

Az emberek így szóltak: eső lesz,
és helyesen cselekedtek, kik úszó házakat ácsoltak,
hisz negyven nappalon és éjen át esett.

Az emberek így szóltak: ki ott jön, Isten Fiának
mondja magát, és zsandárok mentek elé,
hisz nem lehetett tudni, hol is számára a határ.

Az emberek így szóltak: a Római Birodalom
bármely nap széthullhat, és szét is hullott,
s csupán néhány évszázadot tévedtek.

Az emberek így szóltak: valami új kezdődik,
és elkezdődött, s hogy zászló legyen, még a vének is
letépték ingüket — más kérdés, hogy kötelet fontak belőle.

Az emberek így szóltak: jó lesz az álomvilágban,
és akik hittek ebben, most mind alszanak,
és csakugyan jó így nekik.

Az emberek így szóltak: eljön a világ vége.
És eljött. Csak nem ötlik a szemükbe.

Reggel nyolc óra negyvenöt perckor
a Kereskedelmi Világközpont minden
ablaka kinyílt a végtelenre.

1.

Mit csináltál aznap, mikor meghalt Jesua
ben Jozef? Megkérdezhetnénk Barabást, de hol
van ő, ki adott neki útlevelet? Vagy kérdezzük
talán az ácsot, aki a megfeszített tenyerébe és
lábába verte a szögeket? Vagy a bőrfejűt, ki
baseballütővel eltörte a sípcsontját, gúnyosan
odavetve: sorry, rabbi? Mit csináltál
aznap, mikor Jesua ben Jozef meghalt?

Mit csináltál aznap, mikor Hirosimára
hullott az atombomba? Márai Sándor
a Naplójában azt írja: Egy kocsmában,
a söntéspultnak könyökölve boroztam, mikor
egy dagadtarcú, fogfájós paraszt közölte:
az amerikaiak ledobták „azt” Japánra…
Az ember úgy értesül egy korszak végéről, hogy
éppen gyomlál vagy gyapjú mellényt vásárol.

Mit csináltál aznap, mikor John F.
Kennedyt megölték? Erre a kérdésre minden
amerikai tudja a választ, aki legalább húsz
évvel ama szörnyű dallasi nap előtt született.
E válaszok közönségessége talán sérti
intelligenciánkat, de mit is várnánk? Az életnek
megvan a maga igaza, JFK halála előtt selyem
nyakkendőjén babrált és végigsimított a haján.

2.

Mit csináltam aznap, mikor a WTC tornyai
ledőltek? Katowice köznapian Manhattannak
mondott negyedében, egy McDonald’s étteremben
úgynevezett sláger menüt ebédeltem, ami jót tesz
a pénztárcámnak, ám rosszat a gyomromnak. Mikor
a levesnek estem, dőlt le az első torony, s a sült hús
végére a második. Szeretném, ha másképp történt
volna, ám így volt. Hazaérve bekapcsoltam a tévét, s

mintha kinyitottam volna a gázt! A gondosan lezárt
szobában (hogy egyetlen gramm méreg se illanjon el)
lassan lélegeztem be, olvasmányokból s filmekből
tudva: ha gáztól akarsz halni, mélyeket lélegezz.
S közben így szóltam magamhoz: ülj és nézd
azt az arab nőt, ahogy kiölti ellilult nyelvét
és csapkodva ordít és nyüszít, mintha magától
Allahtól kapta volna e képtelen, szilaj görcsöt.

Kelj fel és járj, szóltam végül, tán ez az Igazság Szelleme,
Gábriel arkangyal megfújta harsonáját az Utolsó Ítélethez.

Anyám ma meghal. Ki vagy te, kérdem, ki vagyok én, kérdi anyám.
Hogy hívnak? Mire ő: Hogy is? De megismersz, kérdem. Megismerlek.
Ki vagyok hát? A fiam. Hosszan sírok

de befelé, fulladozva, el-elfojtva a zokogást. Tekintete rám tapad,
zavaros, kicsit mintha áthullana rajtam, a testemen át. Farkasunk
az ajtó mögött felvonyít

anyám ma meghal, édes illatokban és bűzben, mint minden lélek,
mely találomra egy testbe került. A kutya halkan nyüszít, kántálja:
„Az Úr az én pásztorom

nincs is hiányom semmiben, zöldellő rétekre vezet engem”.
Kapar az ajtón. Még nem, kiskutyám, most még csakis anyám és én.
És Isten, ki áttetsző sziklaként áll

köztem és teste között, leméri tenyerében e szót: pőreség, a másikban
e szót: szégyen, s eltörli földi értelmüket ama időre, míg megfürdetem
pőreségét, míg testét

földi és földöntúli, egyszerre könnyű és mázsás, illatos és szagtalan
dolgokba bújtatom, átkutatom a szobát, a falat, a padlót, a plafont, az
egész világot, s látom, mint csordogál a fény

a horizont fekete vonalából. Egy makacs szempárt érzek magamon,
Istenem!, nyüszítek fel, egy fekete selyem alsószoknya kimaradt. Hogy
nyüszítek, kutyánk fogát az ajtóba vájja

nem, nem temetlek alsószoknya nélkül, mondom teste felett, ám lelke
tudja, hogy hozzá szóltam, és lezárja a test szemhéját. Csupaszra
vetkeztettem hát

és újrakezdtem, figyelmesen, elnevezve mind a dolgokat: alsószoknya,
bal harisnya, s mindvégig így, a cipellőkig, mik egy mérettel nagyobbak
voltak. Majd beengedtem a kutyát

s a házban még hosszan érződött: jelen van a lelke. Olykor csillogott,
akár a mocsarak ezüstje, olykor olvadt viaszként illatozott. Tapintható
volt, akár a víz fénye, az éj lélegzete

Ötvenhat októberétől számítva kihunyt a harmadik évtized.
A nyugati stílusú kirakatok viaszbabái fanyarul mosolyogtak.
Semmi illúzió. Az áldozatok máglyája saját füstjébe fulladt.

 Ólomcipőben mentem a város főutcáján, és faggattam
a hulló leveleket, hol vannak a Pál utcai fiúk, hányas parcellában nyugszik Nemecsek, melyik kapuban verték agyon Bokát.

A város megszállás alatt élt, de azért születtek szép
lányok, a fiúk megfogták a mellüket az iskolai kabáttárolóban,
az Operettben folyton telt ház volt.

Melyik ablakból ugrott alá Barabás egy köteg gránáttal a tankokra?
Miért nem csókolja meg senki azt a helyet a Moszkva téren,
ahol a torkon lőtt Ács Feri felhörgött: Ruszkik haza!

Ez a város igazán nagyszerű lenne e hidakkal,
melyek kölykedző oroszlánokként feszülnek a szép
égszínkék Duna fölé, csak ez a hullabűz ne lenne!

Ám az emberek mélyeket lélegeztek. És csak a lemészárolt
görögdinnyék kiáltották: Levegőt! A város fölötti
vörös csillag szégyentelenül mutogatta szemérmét.

Kihunyt a harmadik évtized. Ömlött a vér: a vágóhidakon
tehenet öltek, disznót, szamarat, kecskét és birkát szaláminak,
parasztkolbásznak, gulyásnak, véreshurkának.

A Lenin körúton (a Népköztársaság útja sarkán) Liliomfi
ment el mellettem fehér szvetterben, farmerban, sárga
mokasszinban, puha bőrzakóban, pedig már harminc éve

halott volt, ama naptól, mikor az Első Szerelmem
elém rakta a Film című hetilapot: „Nézd, mondta,
azt írják, hogy Liliomfi elesett a budapesti harcokban!”

De hát ott ment mellettem, éreztem az arcszeszét!
A galambősz Liliomfi, némán mozgó ajakkal, mintha csak
szitkokat majszolna vagy a szövegét gyakorolná.

És csak a lemészárolt görögdinnyék kiáltották: Levegőt!
Spicliként mentem mögötte, reszketve, hogy megfordul
és így szól: „Hé te, ismerlek, téged figyeltelek a Rialto mozi

vásznáról, Katowicében! Falkus Aliz kezét fogtad.
Emlékszem gesztenyeszín hajára és a nevetésére,
melyet gyöngyöző kacajnak mondanak. Meghalt? Él?

Nem tudod? Kár, mert csak ennyit akartam kérdezni.”
Ám nem fordult vissza. Ruganyos léptekkel bement a színházba.
Miben is játszik most? Egy plakátra néztem: Az őrült naplójában!

Kihunyt a harmadik évtized. Jövevény egy rab országból,
a levelekhez kiáltoztam, akár hulló szellemekhez: PÁL UTCAI
FIÚK: NEMECSEK, BOKA, ÁCS FERI, BARABÁS,

ha elfeledlek titeket, a lányom is feledjen engem.

Budapest, 1986

Megébred, vár, szorosan rejtőzve szemhéja mögé,
az álom távozik, nem tér vissza (akár Humphrey Bogart
a Casablanca című filmben) és már
félúton jár a berlini fal és a kínai Nagy Fal
között; bár ez még semmi jóra
sem vezetett;

FN álomittasan figyeli
a szék támlájára dobott kabátját, felkel az ágyból
és kendőt teker a fejére, mintha egy megrepedt
agyagbögrét drótozna körül, hogy szét ne hulljék,
az egyik percben féregnek érzi magát, mint Franz Kafka,
a másikban asszonynak: Jan Palach anyjának,
hallja sikolyát a prágai Barátság szállóban,
hosszú, akár Ivan Gyenyiszovics egy napja;

FN térdre roskad és Cyprian Kamil
Norwiddal együtt belekezd hajnali imájába:
Mit akarsz tőlem, Oroszország?

pirkad, pobjeda márkájú órájára
néz, öt óra harminc, FN valahonnan tudja, ez
az átmenet perce a kutyák s a farkasok órája között, mikor
egyszerre gyújtja fel magát Franz Kafka a Vencel téren
és Akakij Akakijevics a Krasznoj Ploscsadon,
mindketten mondanak valamit, FN csak egyetlen
szót hall: iszonyat, iszonyat, iszonyat;

lerántja a támláról a kabátot,
a karfára dobja, mert reszket a hidegtől,
A köpenyem! — kiáltja Akakij Akakijevics,
Franz Kafka lelocsolja magát benzinnel;

FN az ablakkeret keresztje alatt térdel, hallja
Jan Palach anyjának sikolyát, hallja Európa és Ázsia
üvöltését, mik összeütköztek, mint két expresszvonat,
mint Akakij Akakijevics és Franz Kafka.

Arcát a tenyerébe rejti,
mert nem ismer jobb búvóhelyet.

A hadiállapot hetedik napján
írok neked,
a rendőrség uralmának farkasverméből,
a sötét megszállás éjszakáján,
melyet elképzelni sem tudtam,

 pedig ilyen egyszerű:
arra ébredek, hogy a szívemben
egy nyeléig döfött kés áll —
és élek.

A fagytól csonkolt lélekkel
haltam
a keresztre szegezett
hét bányászlámpa parazsánál.
Ott voltam a felszántott havon,
s mielőtt a pokol őre rám mordult:
Lekopni! —
felemeltem a földről halálukat,
akár egy karéj kenyeret.

Írok neked,
mert a telefon süket,
a leveleket pedig felnyitják,
ahogy a felcser az ereket.
A rabszolgák nyelvén írok,
maradék erőmmel, mely úgy izzik,
akár a keresztre szegezett
hét bányászlámpa.

1981 decembere

* A fordító jegyzete: Kazimierz Kutz filmrendezőt 1981. december 13-án a katowicei börtönbe hurcolták. A vers a katowicei Wujek (Nagybácsi) bányában lezajlott tüntetés vérbe fojtására emlékezik. Az első híradások hét bányász meggyilkolásáról szóltak (erre utal a versben szereplő hét bányászlámpa), ám később kiderült, hogy valójában kilenc áldozat volt. Az évekig elhúzódó nyomozás során nem derült fény a gyilkosok személyére. 2005 legvégén újabb eljárás indult. A Wujek bányában történtekről Kazimierz Kutz 1994-ben játékfilmet készített, e vers hatására A halál mint egy karéj kenyér címmel.

Évekig nem írtam verset.
Ez nem az, mondtam, ez nem az.
Hiszen érdemes
a levegőt faragni,
szélből építeni,
felhőket szántani?

Ők pedig meglapultak a vér medrében.
Átteleltek.
S most kiéhezve — csont és bőrként —
előjöttek a prédára.
Kezemmel már a kilincsen,
most először riadtam meg az üvöltésüktől.
Nem elegendő az ajtó résén
kidugnom a kezem:
önmagam kell eléjük vetnem.

Minden egyéb csak felhőjáték,
szájban tartott víz, papírpocsékolás.
Csupán a farkasszemek vannak, a laposan pislogók,
épp annyit látnak, amennyit kell.

Egy túlzsúfolt panelház
apró zugában
remegek,
mint az asztallapba vágott kés.

Száraz lábbal átkeltem a tintatengeren,
hogy belefúljak
egyetlen csepp vérbe.
Nincs visszaút:
szemet szemért,
vért versért...

1982