Azt hiszem, mindent elhoztam, amire szükség lehet. Cipő kitisztítva, mesefigurás zokni gondosan kifordítva, tartalék kesztyű zsebben, pénz változatos címletekben a szemüvegtokban, a lehetőségekhez képest úgyahogy kinéző ruházat, haj fésülve, pofa felújítva, bőr kellőképpen összevagdosva, ragyák elvakarva. Utolsó a sorban, első a társaságból, fél órával nyitás előtt, nehogy véletlenül megelőzzön. Ha már egyedül jön ki, és magának veszi a belépőjét. Sajnos nem a leglovagiasabb, de ez van. Szívesen eljátszottam volna, hogy hófehér lovon berontok a terembe, különös kegyetlenséggel felkoncolom a tanárt, aztán lepedő-kötélhágcsón elhagyva a helyszínt illegalitásba vonulunk, de sajnos szóltak a metrón az ellenőrök, hogy a kopjám nem fér bele a húszszor húszszor kétszáz centi megengedettbe.
Pozitív érzelmi kötelékek fűznek egy lányhoz, és ezt neki is értésére adtam nyelvi jelek segítségével. Ennyit a pátoszról.
Külső íven bóklászok, azonnal észrevegyem, amint feltűnik. Majd amennyiben egyszer.Az ott biztosan ő! Ja, nem. De hasonlít. Ettől függetlenül megjegyzem a fejét. Biztos valami unokatestvér-fajzat. Kabát, sapka alapján nem azonosítható be, lévénhogy úgy még nem láttam, haj alapján szintén nem, nem nagyon jellegzetes, sapka alatt fokozottan nem, figyelni kell. Leginkább az arcokra, de magasságra, alakra is.
A főesélyes beszédtémákat délelőtt végiggondoltam, Rákóczi György hadseregszervezésétől a legalja pletykákig, beleértve a táncokat, sőt mi több, néha még azt a két szép szemét is.
Ott van! Végre! A jég szélénél. Észrevett már. Az én kicsi Daniellám!
Kiugrok a pályáról, megpörgetem gyorsan, élvezi, végül is ez a cél. Ha tartósan jól érzi magát a társaságomban, az már fél győzelem. Közben letudom az adminisztratív jellegű köszöntést. Kesztyűt visel, pedig milyen hősies jelenetet rendezhettem volna, midőn a balesetveszélyre hivatkozva féltérdre ereszkedve átnyújtom neki a saját tartalékomat. Ezt a jelenetet én így írtam meg, némi csalódottság, megpróbálom nagyon gyorsan eltüntetni.
— Életedben korcsolyáztál már?
— Nem, soha. Félek is kicsit.
— Nincs mitől. Gyere.
Rálépünk a jégre, elbizonytalanodik, megránt, dobok egy hasast, de kelek is fel egyből.
— Jaj! Bocs!
— Semmi. Első szabály, ha már itt tartunk: Esés után a lehető legkisebb területre húzod magad, el ne üssenek, és a lehető leggyorsabban föltápászkodsz.
— Jézusom, meg se tudok állni.
Utánacsúszok, elkapom a vállát, stabilizálom. Minek ide kesztyű-jelenet, rögtönözve nagyobb élmény.
— Hát, ne kérdezd, hogy kell… Párhuzamosan legyen a két korcsolyád, és közte legyen a súlypontod, nagy baj nem lehet.
— Mennyire értesz hozzá?
— Látványosakat tudok esni. Alapok nagyjából mennek, hátraszaltóra ne számíts.
Szóval itt a lehetőség, most kell felismertetni vele a nyilvánvaló tényt, hogy mi oda-vissza koszinuszvagymilyen párjai vagyunk egymásnak. Pótkebel. Lelkitárs. Satöbbi.
Tanítgatom, elmesélem a saját korcsolyám történetét, előregyártott szófordulatokkal, sokkal színesebben és kalandosabban, mint annak idején egy haveromnak. Azóta eszembe jutott pár részlet. Elesik, felsegítem. Még egyszer. Erre számítottam. Sorozatosan lecsüccsen, én pedig eljátszhatom a lovagias nagyfiút, aki fölsegíti, ezzel tekintélyes mennyiségű pirospontot termelek ki.
Kényelmes így. Csúszkálok, minden kanyarban irányba fordítom a vállánál fogva, vagy inkább felsegítem. Közben mesélgetek, kérdezek valami olyat, amiről biztosan szívesen beszél, nekem csak bólogatnom kelljen.
— Elmesélhetnéd, hogy miért ragaszkodsz ennyire gyerekesen ahhoz a cuki kis nyaklánchoz.
— Állj meg! A továbbiakban mindenfajta kapcsolattartást kívánok megszakítani!
— Mi a bajod?
— Felejts el!
Elindul lefelé a pályáról.
— Mit csinálsz?
— Megyek. Nem jössz utánam!
És otthagy a kavargó embertömegben, nézek utána, körpályán lebotorkál, hátra sem néz, határozottan előre, kiviharzik a látómezőmből, mintha soha, de soha közelemben nem járt volna.
Ülök a padon, gőzöm sincs, mit keresek ott, csak nézem a vidám kavargó tömeget, arcom a tenyerem között, néha a kijárat felé fordítom tekintetem, de nem, nem jön ő már vissza. Talán ha a tárgyi helyett a mentális felkészülésre többet adok, nem csúszunk el. Mert minek a vastag zokni, és minek a kabát; minek a pénz és minek a borotva; és minek a korcsolya és minek a jégpálya, és minek az idegesítő nyálas zene és minek a pad alattam, és minek az ég és minek a föld. Összeszedem, ami az enyém. Halott tárgyak. A tartalék kesztyűm nála maradt.
Ami megmaradt belőlem, az most megy haza.