Síró Lajos fotóművész személyes fénynyomatai, szám szerint ötvenöt szubjektív birtokba vett tű-pontos pillanat, alapos, patikamérlegen kimért, mesteri műgonddal tőrbecsalt illúzió. Az exponálás pillanatában sajátosan katalogizált tárgyak, szögek, tojáshéj, papírhajók, számára fontos és meghatározó emberek, rokonok, barátok, ismerősök képei. Ötvenöt fragmentum az alkimista albumából, a körülötte összesűrűsödött térből, mely töredezettségben is ámulatba ejt. S nemcsak a kiveszni látszó kézműves fotográfiai technikák egy ritka mestere sejlik fel e képek fénypászmái mögött, hanem a szorgalmasan katalogizáló, játékos ember, aki az expozíció tökéletesítésével próbálja maga számára megragadni a lehetetlent, az ujjai közül folyton kicsorduló időt.

Susan Sontag óta tudjuk, hogy javíthatatlanul Platón barlangjában kóborlunk, azzal, hogy a valóságnak hitt leképezéseinkben leljük legnagyobb örömünket. Hiszen az elképzelés, hogy minden azért létezhet, hogy fotográfiai memóriánk katalogizálhassa, mintegy személyes albumokba rendezhesse tárháztudatunkban, folyton a kamera kioldógombjára tapasztja ujjunkat.

Vilém Flusser „A fotográfia filozófiája“ című munkájában az emberi kultúra egyik legfontosabb mérföldkövének a lineáris írás feltalálása mellett a fotográfia innovációját tartja. E kijelentése a kultúra és maga a lét állapotváltozását sugallja a képtörténet iránt érdeklődőknek. Kétségtelen, hogy a megjelenítés, vagyis ahogy Flusser fogalmaz a „téridőből síkra, majd vissza a téridőbe való elvonatkoztatás, mely a képek előállításának és értelmezésének az alapja az emberi gondolkodás mára legváltozékonyabb területe lett. Ez a változékonyság történeti szempontból is változatos, melyben a képpel való kapcsolatunk minőségi, de mára már leginkább mennyiségi paraméterekben mérhető. Az a hatalmas és hihetetlenül gyors innováció, ami a képekkel való kommunikációban bekövetkezett az évszázadok során mára valóban alapjaiban felforgatta az egyéni és a társadalmi tudatot.
Mi is a kép és miből ered kihagyhatatlan fontossága az érzékelésben és a kommunikációban? Maga a jelenés a kép kétdimenziós felületén egy pillantással megragadható, de ez inkább fiziognómiai folyamat, s az értelmezéshez, az absztrakt struktúrájának a felfedéséhez áthatóbb megfigyelésre van szükség. A képben sűrűsödő jelentésrétegek rekonstruálása egy különös szintézis eredménye, mely a megjelenés anyaggá válása és a néző nyitottságának összeadódásaként van jelen. Minden képnek van saját térideje, ami egy időintervallum alatt lezajló pásztázó megfigyelés során teljesedik ki, önmagába visszatérően képelemenként nyeri el jelentéstartalmát. „Így jelentéshalmazok jönnek létre, amelyekben az egyik elem a másiknak ad értelmet és viszont, a maga jelentését a másiktól nyeri: a néző megfigyelése által rekonstruált tér a kölcsönös jelentések tere.” (Vilém Flusser)

Ez a szubjektív a kép nézése által rekonstruált téridő a mágia karakterével ruházza fel a képet már a kezdetek óta, e teremben lévő bármelyik kép jelentésének megfejtésekor ezt érdemes szem előtt tartanunk. A kép illetve a képpel való kommunikációban ez a mágikus funkció erőteljesen jelen van, hiszen ez „egy olyan világ, amelyben minden ismétlődik és minden részt vesz egy jelentésbeli kapcsolatban.” (Vilém Flusser)
(Azonosulás történik a látott valósággal, ahol minden a jelentésnek van alárendelve, amit egy szubjektív szűrőn át észlelünk folyamatosan. A képelemeket az elvárt jelentés szerint kategorizáljuk, pillanatnyi mentális és pszichés állapotunkra kódolva olvassuk. Nincs benne valóság. Sőt egyáltalán nincs valóság. Már a képi kommunikációban használt képnyelv elemei is eleve hamisságon alapulnak. A korai üveglemezre vagy papírra készült fotográfiák is magukban hordozták e hamisságot, hiszen valójában csak fekete-fehér foltok halmaza tükrözte a valóságnak vélt jelenséget a színes világ absztrakcióját. Flusser így ír erről: „A színes fényképek az absztrakció még magasabb szintjén állnak, mint a fekete-fehérek. A fekete-fehér fényképek konkrétabbak és ebben az értelemben igazabbak: világosabban mutatkozik meg bennük teoretikus eredetük; és fordítva: minél „valódibbak” a fénykép-színek, annál hazugabbak, annál inkább leplezik teoretikus eredetüket.”
Valójában ami érvényes Flusser fényképszínekre vonatkozó állításaira, az a fotográfia más elemeire is helytálló lehet. Minden a fényképhez köthető elem átkódolt fogalmakat képvisel, s azt a látszatot kelti, mintha minden automatikusan a világ valós lenyomata lenne. „Éppen ezt a megtévesztést kell fölfedni - hogy felmutathassuk a fényképészet igazi jelentését, vagyis a fogalmak programozását; hogy feltárjuk, hogy a fényképezés nem más, mint absztrakt fogalmak szimbólum-komplexuma, szimbolikus párbeszéd az egyébként azonos szemlélő és a szemlélt között. A kulcs a kódolásban, s annak megfejtésében leledzik, s ha ezt a kódolást kiolvastuk a fényképből, akkor ott és akkor a megfejtés is nyilvánvalóvá válhat számunkra. Rájöhetünk, hogy az önmagát látni képtelen szem csapdája működik minden szemlélt képnél. Olyan ez, mint az alkimista valósága, mely a képek mögötti tükröt keresi folyton az elfogyó időben. A fotográfia amióta létezik, izgalmas kalandnak tűnik, ahol megannyi szubjektív valóság egyesül és furfangos gépek által megidézi aztán megszilárdítja a tárgyi világot. A fényképet készítő valósága és modelljéé összeolvad, mert a végső kérdésben nincs elválasztás. „És a végén mindenki összeáll egy képpé.”

„Egy történet szereplői egy képen teljesen valóságosnak látszanak. Viszont, ha közelebb megyünk a kép felületéhez nem találunk ott semmit.”- mondta Gerd Boll Gyémánt Út buddhista utazótanító egyszer.

Mindketten, mint ahogy e teremben lévők mindannyian részesei vagyunk e végtelen történetnek. Magunkról biztosan tudom, hogy életeken keresztül, újra és újra jelen és együtt vagyunk. Emlékekben, s anyagban, vagyis megsárgult fotográfiákon valahol egy leninvárosi negyedik emeleti panellakásban, ahol például alkotói izgalmunkban kiégettük a függönyt, vagy a főiskolás évek éjjeli alkotói szorgalmában, s aztán a közös barakk-műteremben, meg a miskolci alkotóházban magyar és külföldi művésztársakkal. Megannyi fénykép őrzi ezeket az akkor valósnak megélt, ma meg emlékké fakult izgalmakat. Ez a kötődésünk egymáshoz, no meg a végtelenül izgalmas művészethez és nem utolsó sorban Tiszaújvároshoz és a mindig befogadó Miskolchoz. Ha közelebb megyünk emlékeink fényjeleihez, megérthetjük, hogy nincs ott semmi. Ez a semmi viszont nem nyomasztó, hiszen minden benne van.


*2018-ban, a Miskolci Téli Tárlaton folyóiratunk díját kapta Síró Lajos, akit a 20. Légyottra készített műveinek közlésével köszöntünk. Orosz Csaba szövege Síró Lajos fotóművész Ötvenöt című kiállításának megnyitóján hangzott el, 2019. november 28-án, a Herman Ottó Múzeum - Miskolci Galéria - Rákóczi-házában.