Vörös István
1964-ben született, két gyereke és 13 verseskötete van, ír prózát, drámát, tanulmányt, csehből (és néha németből, angolból) fordít. A Pázmány Péter Katolikus egyetem docense. Füst Milán-díjas, József Attila-díjas, 2004-ben a Tokaji Írótábor díját kapta. Legutóbbi kötetei: Švejk gyóntatója (Jelenkor Kiadó, 2007), A Vörös István gép vándorévei (Jelenkor Kiadó, 2009), Apám kakasa (Lackfi Jánossal, Noran 2004 Kiadó, 2009). Ördögszáj (Napkút, 2010), Keresztelés özönvízzel (Noran Könyvesház, 2011), A Kant utca végén (P'Art Könyvek, 2011), Fénylovasok (Noran Könyvesház, 2012).LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló
Vörös István
A létközön
„Ki volna más a Kékszakállú,
ha nem Szabó
Lőrinc, ki nőnek még annyit se,
hogy elhaló
jelenlétéből kiléphessen,
nem engedett.
˃˃Legyen lány, kiszolgáltatott, és
l egyen gyerek!˂˂”
„Kedves mester, maga olvasta
verseimet?”
„A kérdésével meghökkentett.
Ugyan minek?
A ritmusát ha elkapom, már
rögtön tudom,
hogy milyenféle vadbarom jár
a látszaton,
amit az írók megkedveltek.
Nem állhatom,
aki szemétségével henceg.”
„Pedig nagyon
imádom a maga zenéjét.
Ugyanazon
dolgozunk mi, ha ez nem sértés.
Én se hagyom,
hogy olyan legyek, mint rég mások.”
„A hagyományt
én egyáltalán nem utálom.
Hülye szokást,
sok fafejű pökhendiséget,
nőgyűlölőt
én megvetek, átkomponálok.
Hozzá erőt
ama rémületből merítek,
mit a közöny,
az óvatlanság bennem támaszt.
Nem egy öröm.”
„Mester, ez remek elemzés volt,
megköszönöm.”
A két arc, mint két fényfolt, eltűnt
a létközön.
