Amikor vendégszerepeltem, a hosszú
koncertköruton, s beutaztam a fél-,
vagy tán az egész nagy háboru végi
világot, Pesten elért ama tél.
Ama tél, amikor a Köröndön, a hóban
dideregve megálltam a boltok előtt,
(s bár még magyarul nem tudtam) a könyvek
között megláttam egy isteni nőt.

Arcképe fotózva a karcsu kötetre:
óh, Margit! A mély tüzü, szép szemü Kaffka!
És ott berohantam, a polcra mutatva:
„Nekem ő kell! Ő, aki ah, sose cafka!”
Szótárt is vettem, és menekültem
magányba, ahol sikerült szaporán
fordítani néhány sort is a sokból.
Jaj, beleszerettem a versek után!
S megleltem a legszebb művet: a gyermek
pici lába bizonytalanul, de megáll!
Később fiamat láttam meg e címben,
nekem szólt ekkor a „Petike jár”…
Két évtized is múlt: pár kantáta, balett,
és zongoraverseny, s opera volt
mögöttem, amint, lám, megszületett
a szimfonikus mese: „Petya i volk”.

Most, ím, amikor már visszatekintek,
a hajdani Margit eszembe jut, és
tudom, elvitte az iszpánka magával:
ne legyen soha sorsa a vak feledés!
Ezt hirdetik ők, muzsikám figurái,
a macska, a kiskacsa, mindannyian.
Köszönöm, Néked, vengerszkaja múza,
a sort: „Csak lassan, okosan, Peti fiam!”



Az orosz Nemzeti Zenei Intézet munkatársai Szergej Szergejevics Prokofjev hagyatékának rendezése közben néhány évvel ezelőtt bukkantak a fenti strófákra, amelyeket a zeneszerző élete utolsó hónapjaiban írhatott. A mű a Mester 1918 májusában kezdődött, s mintegy másfél évig tartó, nemzetközi sikereket hozó turnéjára utal. A költemény azért kuriózum, mert cáfolja a zenetudomány eddigi állításait. A kutatók szerint Szergej Szergejevics a jelzett időpontban megfordult Európában, de Magyarországon nem járt. A vers bizonyítja, hogy a Péter és a farkast az 1918-ban elhunyt Kaffka Margit 1903-ban született munkája ihlette. A Vengerszkaja múzát a jeles kétnyelvű fordító, Zsoltij Karadovics Karadov ihletett tolmácsolásában olvashatjuk.