(Kaffka Margit és Szergej Prokofjev
halálának évfordulójára)

Petike járni tanul a Mamával
Kaffka Margit bíztatja Lacikát
ki nem érte el a férfikort
a vers jóslata szétesik.
Marad a poézis Petikéje
ki betotyog ovál keretben
csuka papucsban ódon illatokkal
s lerántja Mama íróasztalát.

Talán ha hallaná nevét
Prokofjev játékába rejtve
hogyan kapta el Péter a farkast
menekült macskától a madár
nyelte le a kacsát a farkas:
lenne itt mesedélután.
Egymásra nem találnak ők.
Petike ovál keretben marad
Péter úttörő kilép a képből
kilép a tájból is ahogy halad
a foglyul ejtett farkassal elől
s a vadászokkal a háta mögött.

Két izzó pont között a lét
nem mérhető időben térben
csak fényévekkel csillagfénnyel
lidérces éterragyogással.
Két kultúra — szelence zárja
két kultúra doboza nyitja —
szavakba csukódik az egyik
zenével tárul fel a másik.
Egyik a kagyló, másik a gyöngy.


2018. 05. 03.

Kaffka Margit és Prokofjev

Két pont között a híd —
az vagyok én.
Két hőpont közt a levegő.
S a hang, a szétmálló időben a fagott —
az is én vagyok.
Péter nevében az „é”
a farkasból az „a”
a macska, kacsa, nagyapó, vadászok
„a” hangja is vagyok:
fagott, fuvola, klarinét, vonósok
kürt hármasa.
Péterke járni tanul épp
farkast elejti az úttörő —
két élet, két külön idő
huszonhét évig mégis párhuzamban
melyet csak Párizs tűpontja üt át
az egyetlen a két időben
dimenziók elcsúszásaiban.
Ez itten Kaffka Margité
az ott Prokofjev lemeze —
instant múlt, elolvadt idő
két pont között az elmúló
reinkarnálódó jelen —
két hőpont közt a levegő.


Sárospatak, 2018. 05. 04.