Csendes vasárnap délután
fájnak a tagjaim, gyengélkedem.
Hasamban rúgkapál az élet
tiéd és az enyém ez a szerelem.
Miután sajtot ettünk és bort ittunk rá
pihenek zöld harisnyámban.
Lehet, hogy te is épp beteg leszel,
de elmúlik a bánat, mert a kisgyermek
megmoccan, ahogy hívsz kedvesen.

Óra ketyeg a falon, kint madarak zajolnak,
a parketta szuvas fája reccsen néha.
A ceruzád hegye papírba karistol
pillanatképet készít mára, a meghitten
csendes vasárnap délutánra.
Szép vagy szívem. Te visszamosolyogsz.
A levegő tiszta. Tüdőm sípol.
A te tüdőd légvételére válaszolva.
Sercen a pára.

I.
én, örök gyermek
hátrahagyott utas bolyongok
nézem a fák törzsét északot vagy délt keresve

minden szín és illat tavaszt idéz
ízek a számban nyáladdal keveredve
összefonódva erdők belsejében
megyünk térdig érő avarban

II.
én, örök gyermek
szólásra nyitom szám hangok nélkül
üzenek — figyelsz te rám? nem hiszem

hosszú ujjad érintését érzi még a bőröm
de te másfelé fordulsz kegyetlenül
kincseimet már eléd szórtam
értéktelen vagyok

III.
én, örök gyermek
messzire tekintek amerre ti nem láthattok
keresve az Úr kegyelmét még az éj beállta előtt

sziklaperemen nézve a futó felhőket
tarka őszi délután hűvöse szakad
erdőzaj és vijjogás bújik gondolataimba
a csend vállamon pihen