Nézd, az erdő jár, a fák gyökereiből lábak lesznek.
Egymás után indul meg a bükk, a tölgy, az éger és nyomukban a többiek.
A cserjék apró puliknak tűnnek, a madarak körülöttük szúnyogok,
Mind együtt vándorolnak, követik őket az állatok, akár apró bogarak.
Csak lassan, okosan — ennyit súg nekik az Isten,
És utánuk zengik szolgaként a többi istenek: csak lassan, okosan.

Lázad az erdő a farkas ellen, rémeseket meséltek róla ősidőktől,
Vele ijesztgették a gyermeket,
Tejéből épült Róma borgőzös hatalma,
Talán csak a kígyó irtóztatóbb nála,
Vagy a Prométheusz máján hízott sas.

Most érettek be a történetek.

Már az isteneket nagyon zavarta, de az Isten most parancsot adott a fáknak,
Hogy a farkas életéből kivonuljanak, és ha mese születik ezután,
Abban csak vesztes lehet az ordas.

Csak lassan, okosan — szólt odafentről, a farkas mélyen aludt,
Elintézte az ég, hogy utoljára győzhessen Piroska és a nagymama felett.
Közben csapatostul indultak az állatok és a fák, hogy az emberhez közel kerüljenek,
És így megmaradjanak.

Ami gonosz, magukból hátrahagyták.
Tiszta lombokkal, virágzás előtti hangulatban
Indultak az Isten választotta gyermekhez.
Remélték, mikor felnő, saját lábra áll,
Nem lesz embernek farkasa, nem lesz Petikéből Péter,
Nem tapossa el nagyra nőtt talpaival a fákat,
És amikor éppen nem az Isten akaratát fogadja el,
Visszalátogat oda, hol egykor állt az erdő,
És megnézi a magányra ítélt farkast a fák helyén épült állatkertben.

Odalép hozzá lassan, okosan,
És újra szabadjára engedi,
Mint egyszer a mennyben, majd a kertben,
Hogy értelme legyen a reménynek
És a félelemnek,
Hogy a gonosszal együtt a jó is újra járni tanuljon.