Itt van ez a lakás, az otthonod, tele
ilyen-olyan súllyal, a csillár szekérkerék
volt, valamikor embereket vitt, most
talpad negatívjait csüggeted rá, a küllőkre
a zoknikat. Szóval, megfelezed velem
ezt. Vigyázz, mondod, óvatosan bontsam,
mert ezt a csendet halálpontosan kell.

Hentergünk majd itt máskor, de ugyanebben
a helyzetben, te a galérián, én a mátyásmadár
mellett döngetem a nőt, kitömött állat semmit
se szajkózz vissza. Szeme fagyott. Kopognak.
A jégkockák megállnak a fenéken, igen, a
nyögéseink, mondom, visszhang nem lesz,
csak ez a csüggesztő kopogás.

A zuhanyzófülkéd a bejárattal szemben, és
ebben semmi érzéki nincs. Most jól esne
oda állni. A csapot hagyni. Nem kinyitni.
Csak arra figyeljek. Remélem, bírok. Csak
arra, mit kezd a csempékkel a hát.

Egy nő nyomkodja a hasam, de ez már
a tegnapi nap, egy üzemorvos, azt
mondja, túl zsíros vagyok, mosolya
akár az enyém, órákkal később, ki tudja
hány sör után, önelégült, ez például egy
lehetséges jelző erre a mosolyra, meg van
győződve arról, hogy a rendelő azzal
a giccsel, hússzínű felhők között a feltámadt
Úrral, otthonos. Higgye csak, hogy most
több vagyok, ahogy fülembe súgja, le
kéne adni egy tízest, mondd, mit lehet
erre vissza.

Itt vagyok, az Operától egy köpésre,
trófeák és könyvek között, valamit
babrálok még ezzel a késsel. Ha
nálam lennénk, lenne egy állat, egy
igazi, egy élő. Csupa figyelem,
ahogy kirakom az ételt, a háta
a kezemhez simul.

Lassan, mondom, lassan indulnom
kell, csak hadd álljak még az ablakhoz
kicsit becsukott szemmel, beszűrődik
a próba, a bariton, a hibásan hangolt
zongora, tulajdonképpen utcazaj.