Volt nekem egy iskolatársam.
Egy iskolában, ahol utáltam lenni.
Rideg, roncsoló, idegen hely. Neki otthonos.
Mégis megértettük egymást. Sokszor beszélgettünk.
Hazafelé menet, vagy nyári gyakorlatról visszafelé a Volánbuszon.
Sajnos nem emlékszem, miről volt szó.
Nem a beszélgetéseink tárgya miatt alakult ki a kölcsönösség.
Az enyhén előre dőlő törzs, arcizmok játéka,
a mosolygó szemek körüli izomfeszülés. Ez történt meg,
ez sugározta be a beszéd teljesét.
Nem emlékszem a névre. Hogy hívták az iskolatársamat.
De arra igen:
akkor még minden egyben volt, ha már billegett is.
A végtagok egy-egy mozdulata, egy-egy házfal, utcafolt
nagy tabló részei voltak, amelyen a jövő világolt.
Szerteszakadt a tabló. Minden elkülönült.
Látásromok lebegnek a huzatos és sötét súlytalanban.
Akkor, a Volánbusz kopott ülése, a ’70-es évek-szag,
ahogy bámultam ki a buszablakon, ahogy láttam:
a szürke épületekkel tarkított fakózöld domboldal.
Egy rituálisan sárga épület,
a Mária Magdolna templom mecsetszerű
biztató égbe törése.
A kanyarnak mindig ugyanannál a pontjánál felnéztem,
a térnek ez a pontja biztosította az időt —
Ez a tér összetört.
Épületekké lettek a lét-állványok valami hullámzásban.
Réges-régen máshová kerültem.
Nem láttam az iskolatársamat. Soha többé.
Elvesztettem. Akkori magamat is.
A hidat két part között.
Így, most, visszalátva — szeretném, hátha megsegítene a felidézés.
Beszédfátyol a berobbantott betoncsonkon.
Közömbös partok között.

Ólomüvegre írom testamentumom.
Sötét, komor, bezárult ábrák.
Tévesztő napistenként
fémoxidos üvegben kitárul
változó szín, alak.
Keresztülsugározza
újjászülető tény-sugár játéka
— négyzet-, tégla- és rombuszalap —
az összeólmozott tanulság-nyomatot.
Miként szürke porából
pillanat alatt felépül
szín-teljes kupola, oltár.
Teljes mondat dallamával,
szentelt melizmával szól,
mint fehér szoborból
— bíbor és arany.
A kapott adomány a közvetett
vezetékközegben
fürkészve világosul.
Bálványsugárzás blokkolta
ajándékidőm ragyogni indul.
Boltívesen telt térben
hangmadarak emelkednek,
angyalokként süllyednek, repülnek.
Mennyei áramlatban
el nem rejtőzhetek.
Készülj! Virrassz!
Majd sötétbe zárul.
Magukba merednek a vájatok.
Kiszáradt csatornák,
kiszökkent belőlük az életfény.
A tűnőn túli, a végtelenre álcázott
lidércnyi ragyogás,
feketés acéltengeren karcolatba hal.
Majd megjelenik újra,
hajnal első sugara,
életet áraszt a telt színnel mosolygó,
mozduló ábrába.
Mígnem az alkonyban
feltűnik a vonalháló,
a sötétben újra.