„Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája…”
Pilinszky János

A hetekben kezem közé került Üveges Tamás Csigaház című verseskötete. Addig a pillanatig nem hittem, hogy lesz költő, akinek munkáiról élménybeszámolót írni nehezebb lenne, mint a múltalkalmon körüljárt Vass Tibor verseiről. A nehézség oka azonban más, és maga a nehézség talán jó kiindulópont lehet. Végigforgattam a kötetet, és elakadt a szavam. Ez esetben nem úgy, mint amikor az ember naplementét vagy kies tájat csodál, sokkalta inkább az okból, hogy ismeretlen földrészre keveredtem.
Bolyongásomat két tényező is magyarázhatja. Az egyik lehetséges oka tévelygésemnek, hogy kevés túratapasztalattal rendelkezem, a másik, hogy nem kaptam iránytűt. Megpróbálom körüljárni a szigeten látottakat, határtól határig. Egy könyv esetében az első szembetűnő jelenség a borító. Házak egymás hegyén-hátán halmozódnak, közrezárva egy női arcot, és az azt tartó kezeket. Ezt látni közelről, távolról pedig a házsorok, a kezek egy csigaalakot öltenek, aminek középpontjában a női profil áll. És, ahogy a borító középpontjában, úgy a kötet centrumában is a nőt, pontosabban a szerelmet találjuk. A téma, ami köré a kötet épül, közkedvelt költői terület, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ismeretlen lankái, sőt. Sokszor az, amivel a legtöbbet foglalkozunk, hordozza magában a legnehezebb súlyokat, öleli fel a legtöbb kérdést és eredményezi a legkevesebb választ.
A kötet egy bibliai idézettel nyit, és ez a biblikusság az utolsó lapokig árnyalja a verseket. Hetvenhat írást olvashatunk a kiadványban, ezt nem a pontos számolási képességeim, hanem a versek címei bizonyítják, amik nincsenek. Pontosabban egy vers, egy szám, értelemszerűen az első viseli az egyes számot, az utolsó pedig a hetvenhatosat. Sokáig töprengtem, mi lehet ennek az oka. Költői megúszás? A címadás mindig problémás, de túlságosan is egyszerű válasznak találtam az alkotói lustaságot, és tovább töprengtem. Arra jutottam, hogy amíg Vass Tibor egy írását formailag és tartalmilag több, rövidebb versre lehetne osztani, addig Üveges Tamás szóban forgó kötetében a versek lényegi elkülönítése kvázi lehetetlen. A cím mindig külön világot, keretet teremt egy versnek, itt azonban egy verset olvashatunk egy egész köteten keresztül, s habár a számok elválasztják egymástól az alkotásokat, azok szubsztanciája változatlan marad. Talán a szám mint címadás megint csak a biblikussághoz vezethető vissza. Talán a bibliai versek számozása szolgált mintául. Amikor egy versnek címet adunk, az mindig meghatározza az írás irányvonalát. Ennél a pontnál megvilágosodtam. Az, hogy szavak helyett számok szerepelnek, egyfajta meghatározhatatlanságot sugall, amit egy tudatos döntésként véltem felfedezni. Mintha a versek fejezetei lennének ugyanazon történetnek. Első olvasásom alkalmával zavart a számok használata, aztán többszöri áttekintés után arra kellett rájöjjek, hogy ez volt a legkézenfekvőbb és a legpraktikusabb megoldás, hiszen egyrészről igazodik a már említett bibliai szemléletmódhoz, valamint jól árnyalja a szerelem mint máig definiálhatatlan érzemény különböző szintjeit. Egymásra rétegződnek a versek, egymáshoz tapadnak, mint csigához a háza. Az elsőből következik a második, a másodikból a harmadik és így tovább. Írásom elején kitértem arra, hogy valami nehézzé tette a műveket, nos, ezt a súlyt nem a tartalmi sűrítettség, a megfogalmazás vagy a téma okozta, sokkal inkább a központozás nemléte. Sokan választják ezt az utat, ennek általában az az oka, hogy az olvasóra bízzák a hangsúlyozást, a tagolást, ezzel egyfajta olvasói szabadságot teremtve. Azonban a szabadsághoz elengedhetetlen a rendszer, mely rendszert egy írás esetében egészen apró, olykor egy vessző is jelenthet. A mondatot kezdő nagybetű, a tagmondatokat elválasztó vessző és a mondat lezártát jelző pont segítségül, nem pedig gátként szolgál. Azok nemléte pedig megnehezíti az olvasást, az értelmi tagolást, így magát az értelmezést is.
A kötet egyik nagy erénye a visszatérő elemek szerepeltetése, ilyen például a szárny szimbólum, a kötet címeként szereplő csigaház, a dadogás, ami inkább a lélekben lakó érzésekhez méltó szavak hiányát, semmint a tényleges beszédhibát jelenti. Itt megállnék egy másodpercre. Talán a legtöbbször előforduló motívum a szárny. Jelentése rétegződött az évek során, és mást szimbolizál a magyar költészetben, mint a bibliában. A bibliában előforduló szárny-motívum főként biztonságot, védelmet jelképez. „Szárnyaid árnyékában rejts el engem.” (Zsolt 17,8) Költőink esetében gyakoribb a népdalokból átvett szárny mint szabadság eszményképe. Az azonban mind a korábbi magyar költészetre, mind pedig a bibliai szövegrészletekre igaz, hogy a szárny képét egy pozitív kontextusba helyezve használták. A csigaház esetében ez másképp van. Egyszerre találkozhatunk pozitív és negatív pólusával is a szimbólumnak. „A szárnyak azok a fránya törött tollak”, olvashatjuk a 66. versben. A kötetben helyet kapó idézetek nem csupán a költő bibliai ismereteit, hanem zenei ízlését is reprezentálják. Ezt bizonyítja a 62. vers nyitányában szereplő Müller Péter Sziámi-citátum, ami nagyon meglepett, igazi kuriózumként hatott az idézetek között. Említettem a dadogást, ami voltaképp a szerelem fennköltségéhez oly méltatlan szavakat tükrözte számomra. Sokszor olvashatjuk, hogy „csak szakadozva jönnek a szavak”, vagy „dadognám ha jönne a szó”. Visszatérő elem még a koldus és még sok más. Ezek az ismétlődő motívumok, van, hogy azonos, van, hogy eltérő minőségben kapnak szerepet, ez a fajta periodikusság könnyeddé, megismerhetővé teszi a lírát. Van azonban egy panel, ami a kelleténél többször fordul elő a kötetben. Ez pedig a három pont használata. Egy jó eszköz arra, hogy tagoljuk a szöveget, hogy az olvasó kapjon egy másodperc szünetet, amíg átgondolja az addig olvasottakat, de annak halmozása szokatlanul hat. Vettem a fáradságot, és megszámoltam. Hetvenhat vers alatt nyolcvanhatszor fordul elő a három pont használata, ami azt jelenti, hogy minden versre jut legalább egy. Volt olyan eset, amikor közvetlenül követte egymást kettő. Ez a fajta halmozás szükségtelennek tűnt számomra, vagy legalábbis nem értettem, mi indokolja azok sűrű előfordulását.
A versek stílusa szinte végig könnyed, visszafogott hangvételű, a lírai én krisztusi jámborságot tükröz, majd egyszer csak hirtelen váltás történik (de csak átmeneti). A 62., 63. és 64. vers felütése is sokkalta pesszimistább, lemondóbb hangot talál el, mint elődeik. Mintha dimenzió- és hangulatváltás történne egyszerre, mintha megroppant volna a csiga háza, vagy inkább előbújt volna belőle az állat. A korábbi verseknél olvashatjuk, hogy a lírai én meghúzódik a versek biztonságába, mint csiga a házába. Talán ennél a három írásnál elégelte meg a háza meszes külső rétegét. Talán minden ezt megelőző vers az állat hívogatása volt. Csigabiga, gyere ki. Talán kibújva nagyobb a biztonság, mint bent a házban, az oly törékeny pajzs mögött. Ötletes váltás volt ez, a kötet legjobb verseit eredményezte a csigaház levétele, a fennkölt hangnem elhagyása egy komorabb, lemondó hangvételért. A kötetnek akár Madárfészek is lehetne a címe, oly gyakran fordul elő a szárnyak képe. A 63. és 64. verset követően már törött szárnyakról olvashatunk.
Hetvenhat szárnycsapás kellett a madárnak, hogy a számomra ismeretlen sziget egyik felétől elérjen a másikig, de ahogy Pilinszky János mondja: „Nem az a fontos, hogy a madár hányszor csap a szárnyával, hanem, hogy íveljen.” Könnyen lehet, hogy útja során eltévesztettem, de nem rajzolódott ki előttem a madár által leírt pálya íve, mintha az indulási pont megegyezne az érkezési koordinátákkal. Nem tudom, mekkora utat tud megtenni egy röpképtelen költöző madár. Eljuthat-e A-ból B-be, vagy el akar-e jutni? Meglátásom szerint az, hogy a kezdő és a záró vers nem mint kiindulópont és megérkezési térként szerepel a kötetben, szándékos volt. Hiszen az, ahonnan elindulunk, mindig más, mint az, ahova megérkezünk. Ez esetben mind stílusban, mind tartalomban mozdulatlanul maradtunk. Ez a struktúra párhuzamba hozható a kötetcímmel. A ház a csigából indul és a csigában is ér véget. Én vártam volna egy nagyobb váltást, egy szemléletbeli eltérést az utolsó vers esetében, azonban az, hogy visszatért a lírai én az első versben már megütött romantikus hanghoz, voltaképpen jól illeszkedik a kötet címéhez. Szokás mondani, hogy beléd bolondultam. Tudom, furcsán hangzik, de hiányoltam a megőrülést, a szerelemmel együtt járó őrjöngést, a tollazatából kivetkőzött madarat, a házából kihámozott csigát.
Összegezve a látottakat. Egy eddig számomra ismeretlen térséggel volt dolgom, ehhez mérten mint tudatlan turista bámészkodtam, szemléltem az élővilágot. Itt-ott virágok nyíltak. Még most sem tudom, mennyit hoztam el belőle magammal és mennyit hagytam ott magamból.

*Elhangzott a miskolci II. Rákóczi Ferenc Megyei Könyvtár Versek vonzásában című sorozatában, 2017. december 12-én. A beszélgetést a Miskolci Egyetem Filozófiai Intézetének oktatói, Gáspár Csaba László és Makai Péter vezették.