Zalán Tibor

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Zalán Tibor
Nézd, Uram,
bár mondhatnám azt is nézd, kérlek, de a megszólításnak a következő formája is működnék: figyelj rám, te örök balfasz! Mindegy is a megszólítás hogyanja, kapcsolatunk egyetlen lényeges ponton kell nyugodjék: te figyelsz — rám! Mondom: várad a hazugságok szánalmasan nagy homályos hodálya. (Sajnálom még ezt az alliterációt is tőled, ebből is gondolhatod, indulataim vannak feléd.) Vegyük sorra jól kitalált installációidat, élet-performance-aidat! Kínzókamrádban nem kínoztál te senkit, önnön húsodat tépted; fegyvereidet nem más, önmagad ellen fordítottad, teli a tested fölösleges sebhellyel, vágás- és golyónyommal; kincseid hamisak, rézből vannak, s te hajnalonta verejtékezve csiszolgatod őket, hogy aranynak látszódjanak, ahogy hamis a vér is a legszebbik koronán; kerted földjét önnön véreddel öntözöd, hígítva azt langyos kútvízzel, hogy még a giliszták is elirtózzanak tőle; birodalmad papírmasék kusza halmaza, kidobott színházi díszletekből összetákolt eklektikus szemfényvesztés, amely fölött te vagy a véres felhő, ügyes a jelmez, és elmések az emelő szerkezeteid; a könnytó önnön gyöngeségedből fölfakadó könnyeidből keletkezett, örökké maszatos az arcod, nedves a szakállad a folyamatos önsajnáltató könnyezéstől. S nos, hát az asszonyok, lelked hetedik termében! Soha nem volt egyik sem a tiéd, nem birtokoltad testük bujaságát, nem burkolóztál tárulkozó ölük illatába, nem érezted mellük friss meleg tejszagát. Mire elérted volna, el is veszítetted őket, nem gyámoltalanságból, nem férfibüszkeségből, hanem gyávaságból, elbátortalanító lelki-impotenciából. Mert csak akarnál szeretni, a szerelemhez már nincsen tudásod. Az első asszonynál fekete volt a szakállad és a derekad egyenes. A másodiknál szőke, és rengett a vállad. A harmadiknál barna, és még tűz volt a szemedben. A negyediknél rőt, s két karod erőtől duzzadt. Az ötödiknél sárga és fakó, s meggörbült gerinccel jártál utána. A hatodiknál ősz, már remegett kezed, s a lábad nem arra vitt, amerre menni szerettél volna. S most itt állsz, léted utolsó stációját taposva. Szakállad kék, mint a halottaké. Judit a halált hozta el neked, a megváltót, a megváltást az élet, a boldogság utáni fölösleges hajszából. Meg kell halnod, hogy ő élhessen tovább. Nem fertőzheted meg tiszta lényét magányod lázas mételyeivel! Te maradj meg örök magánynak, a magány emlékének, őt hagyd meg örök életnek. A te utad a semmi, az ő útja legyen az életremény. S te, Kékszakállú, nem is fogsz meghalni, mert halott vagy már, csak örök balfaszként nem vetted még ezt sem észre. Végy nagy levegőt, és kapcsold le lelked termeinek összes villanyát! Szorítsd erősen Judit kezét, és hallgasd, hogy a várra, mint földbe frissen leeresztett koporsóra, hogyan hullanak döngve, dörögve, hogyan hullanak, hullanak a rögök…