Este épp elzártam a tévét, amikor
kopogtak az ajtón. Nyitottam.
A küszöbön kucsmás férfi hajlongott,
úgymond rendezetlen arccal; szakállba
vonuló borosta, rázuhanó hajánc, a homlok
mocsarából kandikáló békaszemek.
„Van-e zab a háznál?” — kérdezte — „a lovam
igen eléhezett... Körmöcivel fizetnék” — tette hozzá,
és oldalán lógó tarsolyára csapott.
„Sajnos, ma nincs zabunk” — közöltem —, 
„talán próbálkozzék a szupermarketen”.
- „Már voltam ott” — dobbantott türelmetlenül,
s megcsörrent kard és kulacs.
Kis ideig szapultuk még
az ellátási viszonyokat — A marhasó sem a régi — mondta —,
Kínából származik az is —, aztán
szép jóéjszakát kívánva
kihátrált a felhorkanó éjszakába.

Egy zseb lépeget előttem, öblös
télikabát-részlet, jelentős és tolakodó.
A kabát tulajdonképpen
csak eszköz, jármű, mely arra hivatott, hogy
előállítsa és felmutassa a Zsebet,
a zseb titkait, a rejtélyeket. Mi lehet
ebben a zsebben, talán
csuklóra kattantható bilincs, vagy
a gyalog-lét adódó kellékei; lakáskulcs,
gyűrött rágógumi, visszadugott használt
papírzsebkendő amit a kéz
szégyelt utcára dobni, levél valahonnan „Ezügyben...”,
nyelv alá való nitromin, fénykép
egy halszemű, de mégis kívánatos
lányról fürdőruhában, sebtében
lerángatott nyakkendő, gumióvszer, esetleg
miniatűr tóra-tekercs, szemüvegtok, bicska,
sorolhatnám még tovább
a számbavehető eshetőségeket, de
elkedvetlenít a gondolat, hogy hátha
e zseb tartalma nem más, mint
egy gyűrött szórólap, amely
rezsicsökkentésre szólít.